I. RÉSZ
1. fejezet
Képzeld el, hogy egyszerre felgyorsul és megáll az idő. Egyszerre. A vonat, amely elvisz az ismeretlenbe, szinte szárnyalt a végtelen pusztaság fölött, a kerekek zakatolása ritmust vert a gondolataimba, és egy percre sem hagyott nyugodni, mintha minden mozdulat lelassult volna körülöttem. A táj odakint egyetlen szétfolyó masszává vált, valószerűtlen, rohanó festményként suhant tova, egy árnyalat nélküli, kopott világon futott keresztül. Elmosódott színek sora: sárga mezők, komor, sötét erdők, megkínzott égbolt, akárcsak egy szűrt, kopott színes fotó. Csak a fülkében ülők sziluettje maradt éles, de az ő mozdulataik is nehézkesen és vontatottan keltek életre, mintha egy álomban figyelném őket. Szinte megállt minden, egyetlen pillanattá nyúlt el a jelen. Akár egy régi, elfeledett filmtekercs pergett volna vissza éppen, lassított, mély hangú képekkel, amit belül, valami halk, monoton dallam kísér, visszhangzón, zavaróan, és szabadulni sem lehet tőle. Az ablaküveghez simulva néztem, ahogy a világ elmossa önmagát, míg benn, a cigarettafüst lassan kavargott, minden egyes szál perzselő szívása kinyújtotta az időt.
Minden utas egy saját kis szigeten ült, arcuk zárkózott és szürke, ahogy kényszeredetten egymás felé fordultak, de igazán senki nem nézett senkire. A mellettem ülő férfi, valami olcsó szesztől bűzlő, rendetlen bajuszos alak, akinek talán régen még volt valami terve, most némán ült, tenyerét összezárva, mintha valamit védelmezne, amit egy pillanatnyi megingás is széttörhetne. A kalauz közben lassan suhant át a fülkéken, olyan lassan, hogy úgy tűnt egy vastag üvegrétegen keresztül mozog. Csak az apró lyukak kattogása a jegyeken az, ami áttört ezen az álomszerű csendességen, visszhangozva, hogy minden, ami történik, elkerülhetetlen és visszavonhatatlan.
Néztem őt, s ahogy megállt előttem, lelassult az idő, mintha a világ egész ritmusa épp ott, abban a mozdulatban akadt volna meg. Felém nyújtotta a kezét, és én ráérősen, szinte érzéketlenül nyújtottam a jegyem – ez az egyetlen cselekvés, amire most érdemes koncentrálni. Eltűnt az idő, eltűnt a cél, és csak ültem ott, a zakatoló vonaton, ami egészen máshová vitt, mint ahová eredetileg vágytam.
Minden, amit magam mögött hagytam, egy kísérteties színjáték részévé vált. Mintha nem csak Budapesttől, hanem valami sokkal mélyebb dologtól búcsúztam volna. Olyan vágyaktól, amiket régen még volt bátorságunk hangosan kimondani, olyan álmoktól, amelyek valósággá kellett volna, hogy váljanak. Ahogy ott ültem, lassan elöntött a szürke, végtelen szomorúság, amely egyszerre magával ragadó és elkeserítő. Olyan érzés, mintha a füstös fülkében zárt magányomban egyes egyedül léteznék. A körülöttem lévő világ egy árnyképpé vált, mint egy elmosódott emlék. Az elmúlt évek ködös maradványai egyszerre kezdtek kavarogni a fejemben, és egyre csak visszahúztak azokhoz a helyekhez és emberekhez, akik ott maradtak mögöttem, a város hideg hajnalaiban és késői éjszakáiban.
Képzeld el, hogy egy zajos kocsmában ülsz, és hallgatod Ákost, ahogy épp az élet nagy igazságait osztja, csak éppen már senki nem figyel igazán, csak én, szótlanul, kifelé bámulva a régi neonfények alatt. Ákos mindig ugyanaz volt: vakmerő és merengő egyszerre. Amikor azt hittük, végre történik valami nagy dolog az életünkben, amikor újratervezhettük az egész világot, Ákos ott állt mellettem, és pontosan tudta, hogy mindez csak egy átmeneti képzelgés, amit a pesti utcák moraja ringat belénk, akárcsak a füst és az éjszakai zajok. Akkor még azt hittük, hogy lesz majd valami, hogy elérünk valamit, hogy ha elég sokszor mondjuk el ugyanazt, végül még valóra is válik. Zenélni akartunk, magunk mögött hagyni ezt a koszos várost, ahol mindenki másnak is hasonló álmai vannak, és mindenkinek hasonlóan kevés esélye. Ákos ott maradt, és talán most is ott ül valahol a pult mellett, ugyanazzal a régi, megtört kabáttal, mint egy befejezetlen történetben, amit sosem fogunk megérteni. Egyszer, talán még másodikosok voltunk, mikor azt mondta, hogy az egész világ csak egy csalóka tükröződés, hogy minden, amit látunk, amiről azt hisszük, hogy jelentőséggel bír, egyszerűen kifordul önmagából. Akkoriban nem értettem, vagy talán nem akartam megérteni, amit mond. De most, ahogy itt ülök, tudom, hogy ő már akkor sejtett valamit, amit én csak most kezdtem felfogni.
„Ott ültem mellette annyi éjszakán, és talán sosem értettük volna igazán egymást? Csak tettetés volt az egész, két részeg bölcsessége, aki azt hiszi, megválthatja a világot, miközben tudja, hogy semmi értelme? Lehet, hogy így is van rendjén? Lehet, hogy valójában senki sem hall minket?”
Képzeld el a Balatont, a végtelennek tűnő nyarak kékjét, ahogy a parton ülve a barátainkkal meredtünk a vízre, mintha az valami válasszal szolgálhatna a fel nem tett kérdéseinkre. Minden egyes nyári este ugyanúgy kezdődött: valami olcsó bor, egy-két szál cigi, majd a végtelen beszélgetések, amelyekben mindenki mást hitt a jövőjéről, de igazán senki nem tudta, mi vár rá. Képzeld el a Balaton nyugalmát, egy forró nyári délutánt, amikor a víz kékje és az ég alacsonyan úszó felhői összefonódnak, csak ránk várnának, a parton fekvő fiatalokra, hogy valami nagy titkot fedjenek fel. Ott ültem én is, egy üveg savanyú borral, amitől már csak az illúzió maradt meg, a bódulat, a hőség, és az az érzés, hogy ez az utolsó igazi nyarunk. Én pedig csak hallgattam a többiek beszélgetését, elmerültem a sokszor összefüggéstelen gondolatokban, és vártam, hogy Kata mellettem leüljön, hogy talán véletlenül hozzáérhessek a kezéhez, mintha ezzel megoldanék bármit. Ő volt az a része az életemnek, ami csak vágy maradt, ami mindig ott volt, de soha nem létezett igazán, soha nem vált valóra. És ott a vonaton, ahogy visszaemlékeztem rá, minden, ami róla szólt, élesen villant fel előttem, hogy aztán ugyanabban a pillanatban el is tűnjön.
„Miért nem mondtam soha semmit? Miért volt olyan nehéz elmondani neki, hogy mit jelent nekem? Miért kell az embernek egész életében csendben maradnia, amikor az egyetlen fontos dolgot kellene csak kimondania?”
Ez a nyár volt az utolsó, amikor még azt hittük, hogy minden, amiről beszélünk, valóra válhat, hogy amit akarunk, az csak elhatározás kérdése. De ott, abban a forró délutánban a parton már mindenki valami másba merült, talán a saját magánya elől menekült. Kata mellettem ült, a haja szabadon hullámzott a szélben, és én csak bámultam, ahogy minden mozdulatába egy élet titka rejtőzik, egy olyan titok, amit soha nem tudtam megfejteni.
„Vajon tényleg elrontottam? Elvesztettem őt anélkül, hogy valaha az enyém lett volna? És most, itt, a vonaton ülve, tényleg már csak az a kép marad róla, amint ott ül a parton, némán nézi a vizet? Hol lehet most? És ha találkoznánk, végre elmondanám neki?”
Egy hatalmas ígéret közepébe csöppentünk, éreztük, hogy akkoriban valami megváltozott körülöttünk, de ahhoz még túl fiatalok voltunk, hogy pontosan megértsük ezt az új világot. Mi, akik ugyan még a múlt rendszerben születtünk, de csak a felnőttéválás kitaposott ösvényein gyalogoltunk ezekben az években, csak annyit tudtunk, hogy másoknak titkokat kellett rejtegetniük, de mi akkor még gyermekek voltunk, akik számára a világ még tiszta és ártatlan volt. Nem kellett félnünk a sötét zugoktól, nem rejtettük el nevünket, nem hálóztak be a felnőttek titkai.
Ákos is azt hitte, hogy újraírhatja magát, hogy végre elkezdheti a saját zenekarát, hogy végre elmondhatja mindazt, amit mindig is mondani akart. De minden csak csend maradt, és a nagy, hatalmas remények helyett a mindennapok szürke realitása borult ránk, mintha a forradalom nem más lett volna, mint egy újabb színjáték, egy újabb üres próbálkozás, ami alatt minden maradt a régi. Ákos is elhitte, én pedig – nos, én nem tudtam mit hinni. Egyszerre tűnt mindez csodának és rémálomnak, de talán éppen ezért volt könnyű benne reményt találni, kapaszkodni abba, hogy végre történik valami. Hát persze, hogy történik: elmentem volna bárhova, bármiért, ahol az élet nem csak üres ígéret marad, ahol legalább az illúzió megvan, hogy minden lehetséges. De csak a vonaton ültem és úgy éreztem, ez az egész csak egy újabb kör. Egy újabb elvesztegetett év lesz, amikor élek majd, lélegzem majd, de valójában mindent csak túlélni fogok.
Képzeld el, hogy egy fülkében ülsz, és a gondolataid csak forognak és kavarognak, mint a vonat kerekei. Minden megállóval, minden kanyarban egy újabb emlék tör elő, de mindegyik ugyanolyan jelentéktelennek tűnik. Nincs semmi, ami elvezetne ahhoz a célhoz, amit egykor hittünk, hogy elérünk. Minden újabb hely csupán egy újabb állomás, egy újabb üres ígéret. Lassan ráébredek, hogy az összes álmodozás, az összes hajnalban kezdődő nagy terv a füsttel együtt illant el.
Képzeld el, hogy az összes álom, amit valaha dédelgettél, ott lebeg előtted, mint egy sűrű, feloldhatatlan köd, amiből már régen nem tudsz tisztán látni. Budapest visszhangzott a fejemben, a házunk zajai, a kocsmákból kiszűrődő nevetések, az elfelejtett párbeszédek töredékei mind-mind beleivódtak a zsigereimbe, mintha egyetlen dal részei lennének, amit soha nem fogok elfelejteni. És most? Most mindezt egy évre magam mögött hagyom, egy olyan évre, amit semmilyen álom nem színez be. Tudtam, hogy semmi fontos nem vár rám, csak az üres rutin, a csendes menekülés és az a néma tudat, hogy elszalasztok egy évet, amit máshogy is tölthetnék.
Képzeld el, hogy egyszerre felgyorsul és megáll az idő. Egyszerre. A vonat, amely elvisz az ismeretlenbe, szinte szárnyalt a végtelen pusztaság fölött, a kerekek zakatolása ritmust vert a gondolataimba, és egy percre sem hagyott nyugodni, mintha minden mozdulat lelassult volna körülöttem. A táj odakint egyetlen szétfolyó masszává vált, valószerűtlen, rohanó festményként suhant tova, egy árnyalat nélküli, kopott világon futott keresztül. Elmosódott színek sora: sárga mezők, komor, sötét erdők, megkínzott égbolt, akárcsak egy szűrt, kopott színes fotó. Csak a fülkében ülők sziluettje maradt éles, de az ő mozdulataik is nehézkesen és vontatottan keltek életre, mintha egy álomban figyelném őket. Szinte megállt minden, egyetlen pillanattá nyúlt el a jelen. Akár egy régi, elfeledett filmtekercs pergett volna vissza éppen, lassított, mély hangú képekkel, amit belül, valami halk, monoton dallam kísér, visszhangzón, zavaróan, és szabadulni sem lehet tőle. Az ablaküveghez simulva néztem, ahogy a világ elmossa önmagát, míg benn, a cigarettafüst lassan kavargott, minden egyes szál perzselő szívása kinyújtotta az időt.
Minden utas egy saját kis szigeten ült, arcuk zárkózott és szürke, ahogy kényszeredetten egymás felé fordultak, de igazán senki nem nézett senkire. A mellettem ülő férfi, valami olcsó szesztől bűzlő, rendetlen bajuszos alak, akinek talán régen még volt valami terve, most némán ült, tenyerét összezárva, mintha valamit védelmezne, amit egy pillanatnyi megingás is széttörhetne. A kalauz közben lassan suhant át a fülkéken, olyan lassan, hogy úgy tűnt egy vastag üvegrétegen keresztül mozog. Csak az apró lyukak kattogása a jegyeken az, ami áttört ezen az álomszerű csendességen, visszhangozva, hogy minden, ami történik, elkerülhetetlen és visszavonhatatlan.
