Egy kis Franciaország – ahogy mi láttuk
Ami elsőre eszünkbe jut
Oneglia-i otthonunk mindössze hatvan kilométerre fekszik a francia határtól, szinte adja magát a lehetőség, hogy egy hosszú napra átugorjunk a szomszédba. Jól felkészülten vágunk neki az útnak, vagyis se útikönyvünk, se konkrét tervünk nincsen, de még csak mobilnetünk se, hogy legalább az autópálya díjakból egy kicsit felkészüljünk. No de majd az első benzinkúton megoldunk mindent, gondoljuk. Egy apró, de igen lényeges dolgot viszont nem kalkulálunk be a tervbe. Ventimiglia, az utolsó olasz város után franciák élnek e vidéken. Szó szerint ez egy más világ. Míg az olaszok rendkívüli vendégszeretetükről és barátságos – bár néha már-már túlzóan bizalmaskodó – természetükről ismerszenek meg, addig a franciákról mindezt egyáltalán nem mondhatom el.
Rögtön egy Esso kútnál be is bizonyítják. A kérdésünkre, hogy matricás vagy kapus az autópálya errefelé, egy foghegyről odavetett „no vignette” a válasz, több kérdést feltenni esélyünk sincs a kedves kutas hölgynek. Oké, jó lesz ez, gyerünk tovább. A kapunál újabb negatív élmény vár minket. Miután sikerül beállni egy olyan sorba, ahol csupán érmét fogad el az automata, természetesen apró híján gondolkodunk egy kicsit. De máris a segítségünkre siet egy újabb kedves hölgy, nyilván látva szorult helyzetünket, hogy segítsen egy ostoba külföldinek megoldani ezt a problémát. De nem segít, helyette arrogáns és minősíthetetlen hangon üvölt valamit franciául – szavát sem értjük persze, csak sejtjük mit akar -, majd miután másodszor is elordította ugyanezt nekünk, tovább is illan. Pillanatnyi döbbenet, majd persze szabadulunk a fogságból és csodálkozunk. Néhány kilométerrel arrébb hasonló helyzetben kézenfekvő lenne a megoldás. Egy olasz alkalmazott valószínűleg egy mosoly kíséretében apróra váltotta volna öteurósunkat és mindenkinek jobb lett volna ettől egy picit a napja. Csupán negyed órája vagyunk Franciaországban és máris két remek élménnyel vagyunk gazdagabbak.
No de elég ennyi a fanyalgásból, ha függetlenítjük magunkat ezektől elmondhatjuk, hogy a francia riviéra csodálatos hely. Útközben alakul a terv, irány Cannes, majd visszafelé Nizza és ha belefér akkor egy gyors Monte Carlo. Nem hangzik rosszul.
Ilyeneket fogunk látni
Egészen közel a belvároshoz, a Boulevard Carnot végénél egy hatalmas parkolóházban találunk helyet. Nem is bonyolult, a városba beáramló autótömegből egészen mást vizionálunk. Egy lépés innen Cannes híres sétálóutcája, a Rue Meynadier, arrafelé vesszük az irányt. Klasszikus bevásárló utca, zsibongás és tömeg, luxus és gagyi felváltva mindenfelé. Turistavakító borszaküzletek és sajtboltok, csicsás fűszeres és harsány fagyi árus, de akad itt igazán hangulatos kávézó és pékség is. Azonban a legfeltűnőbb a szinte már bántóan éles szín kavalkád, mintha tekertek volna egy csöppnyit felfelé a szaturáción. Ahogy kiérünk a Promenade de la Pantiero-ra, a kikötő melletti főútra, ez az érzés csak fokozódik. Vakítóan kék az ég és legalább ennyire a tenger is, a nap szikrázóan süt, csillog minden és nem csak a kézzel fogható luxustól. A közeli parkban kissé magára hagyott pavilon lóg ki egy kicsit a környezetéből, minden más patyolat tiszta és rongyrázósan gazdag.
Nézőpont kérdése
Tompított színek
Váci utca
Penészallergiásoknak nem ajánlott
Részlet
Későbbi ismerősök
Oda is fel kellene menni
De inkább maradjunk a tengerszinten
Matchbox
Azért hajók is akadnak
Nehéz volt elkapni a pillanatot
Magányos franciás
Zsúfolt turistás
Cannes nem is oly régi város, csupán az ezernyolcszázas évek közepén indult fejlődésnek, miután 1834-ben az angol Lord Henry Brougham egy villát építtetett itt a lányának. Ezzel el is indított egy divathullámot, a század végéig rengeteg francia, angol és orosz előkelőség érezte úgy, hogy nekik is feltétlenül szükségük van itt egy kisebb kastélyra. 1946-ban tartották meg itt először az azóta is nagy sikernek örvendő filmfesztivált (eredetileg már ’39-ben tervben volt, de a háború közbeszólt), az esemény megrendezésére szolgáló Casino épülete közvetlenül a kikötő mellett, a Boulevard de la Croisette elején áll. Érkezésünkre leterítik a klasszikus vörös szőnyeget, turista társaink legalább olyan lelkesen fényképezik itt magukat, mint Pisa-ban a ferde tornyot „tartva”. A látogatóközpontban már mi sem tudjuk kihagyni a poszter előtti vicces képek készítését, beszippantott minket is a csillogás.
Másmilyennek gondoltuk
A fenébe, kiszúrtak
A vörös szőnyeg varázsa
Egy gyors interjút azért adtam
Filmsztárok tömkelege sétált valaha errefelé kézen állva a sétányon, gondosan összetapicskolva a friss aszfaltot. Némelyek kézmérete igencsak meglepő, a fene sem gondolta, hogy Meg Ryant vettem el feleségül. Közvetlenül az egyik luxusszálloda, a Majestic Barriére strandja felett pihenünk meg egy kicsit, a jómód itt még egy szál fürdőruhában is messziről virít. Norvég úszó város a part mentén, helikopterrel közlekedő kőgazdag turisták repkednek le és fel, orosz milliomos csemetéket szolgál ki a strand pincére. Mintha nem is ugyanazon a tengerparti szakaszon lennénk, az olasz és a francia riviéra között szinte zongorázni lehet a különbséget, míg az előbbi a maga módján csendesen barátságos, addig az itteni élet hivalkodó és magamutogató. Persze mindkét stílusnak meg vannak a maga szépségei, de nem kétséges melyik áll hozzánk közelebb.
Kézen járók
Sophia Loren, Paudits Béla, Qnnnn Tnnnn és a színesbőrű Sharon Stone
Azerbajdzsánnal haverkodni, hogy is van ez?
Mögöttünk a Majestic Barriére
Előttünk a strandja
Jönnek-mennek
Stílus
Norvég óriás
Helikopter-vízitaxi-luxusjacht
Van akiknek nem futja másra
Ingyenstrand a „csóróknak”
De azért itt is rend van ám
Lassan becsukjuk a szánkat és indulunk visszafelé, de most már a part menti úton. Irány Nizza, aztán gyorsan számot vetünk a maradék időnkkel. Nem akarjuk megint összedarabolni a napunkat, így hát inkább Nizzán csak keresztülgurulunk, és emeljük a tétet, a célunk immár Monaco.
következik: Monaco – Monte Carlo
