Róma, gondolák 5.

Szent Péter

   Micsoda? Csak 2 euróval drágább a lift, mint a lépcső? Biztos? Biztos. Hát hülyének néznek? Naná, hogy kifizetjük, gyorsabb, kényelmesebb, mint többszáz lépcsőt megmászni. Márpedig felmegyünk, állítólag gyönyörű a panoráma a Szent Péter székesegyház kupolájának tetejéről. Gyorsan halad a sor, beugrunk a liftbe, fél perc sem telik el és már meg is érkezünk. Megérkezünk? Meg. A kupola alsó pereméhez, spóroltunk kb. 30 lépcsőfokot. Utólag belegondolva, hogy is képzeltük, hogy végig visz a lift. Hát hol? Egy kupolában? Tényleg hülyék vagyunk. A lépcsősor először széles, mint az Operában: kényelmes fordulók, nagy terek. Aztán szűkül rendesen, egy idő után a kupola ívét veszi fel a testünk, csak úgy lehet továbbhaladni. A végső próba egy végeláthatatlan csigalépcső, egyedüli kapaszkodóként egy kötéllel, amit végigizzadt már pármillió elődünk, hogy egy utolsó húzódzkodással túl legyenek életük meghatározó rémútján. Kedvünk támad sírni odafent.

Róma – Palermó

   Palermóban nincsenek terek, sőt szinte fák sem. Rómában rengeteg van mindkettőből. Róma színe a bordó-sárga. És a zöld.

Tésztagép

   Minden jó háztartásban akad egy tésztagép. Gondolom ez alap. És ha tésztagép, akkor Olaszország, a tészta hazája. Talán még a szerelemre sincs annyi szó a világon, ahány féle tésztát esznek az olaszok. Campo de Fiori, piacnapon, kora délelőtt, kellemes szeptemberi kánikula. Halak, húsok, gyümölcsök és fűszernövények amerre csak nézünk, aztán az egyik standon ott a tésztagépünk. Gyors üzletkötés és máris egy gusztustalan nejlonszatyorban landol az új szerzemény. Egész napra szövetséget kötünk, együtt nézzük végig fél Rómát, végigjárjuk a Trasteverét , szinte minden fényképen együtt pózolunk. Az első pár órában 2-3 kilósnak érzem, a nap vége felé tuti magába szívja a levegőt, a karom lassan leszakad, de nem hagyjuk el egymást. Pár hét múlva egy hazai üzlet polcán mosolyog ránk tésztagépünk ikertestvére. Még sokáig integetünk egymásnak.

Portacenere

   Portacenere. Az első olasz szó, amit megtanulunk legelső olaszországi utunk alkalmából. Uno portacenere, per favore a varázsmondat. Ha ezt elsütjük, máris másképp néznek ránk a pincérek. Mondhatnánk angolul is, meg is értenék nagy valószínűséggel, de a saját nyelvükön mégis másképp hangzik. Ráadásul szép, dallamos is ahogy kiejtjük: portaccséénere. Nem hiszem, hogy túl sok turista tudja ezt olaszul. Mármint csak ezt.