Umbria, a sosemvolt Toszkána 10.

Orvieto

Nem könnyű nem észrevenni

   Umbriai tartózkodásunk utolsó teljes napját Orvieto-ra szánjuk (délután becsúszik egy kis Lazio megyei Civita di Bagnoregio is, miközben etruszk sírokat keresünk – hát az a csodaváros is megérne egy misét, fájdalom, hogy nem Umbria területén található, ezért majd legközelebb), ha nem töltenénk a nap felét egy madárlakótelepen akkor talán elég is lenne.

Irány a piac

Városháza

Szűk torony

  Átverekedjük magunkat a délelőtti piacon a Piazza Popolón, veszünk egy b-betűt kerámiából egy ajándékboltban (egy /-jelet majd pár hónap múlva Firenzében, így a sienai 20-assal végre teljes a házszámunk) és gyanútlanul sétálunk tovább a Via del Duomon, amikor az egyik sarok után csoda történik.

Színház

Meglepetés az utca végén

Piazza, minden város központja

   A téren (mi más, mint Piazza del Duomo) ott van minden idők egyik legimpozánsabb temploma, mérete és díszítettsége csak a firenzei és a sienai dómmal vetekszik, monumentális építmény. Építését 1290-ben kezdték meg, a terveket Arnolfo di Cambionak tulajdonítják de egyes vélemények szerint Fra’ Bevignate, egy egyszerű szerzetes volt az építő. Az oldala a már megszokott sötétzöld/szürke-fehér csíkozású, a Lorenzo Maitani szobrai által díszített homlokzat lenyűgöző.

Nem egyhangú

Oldalszobor

Ilmonyumento

Megunhatatlan téma

  Nem különben a templom belseje, Fra Angelico freskói és Luca Signorelli Utolsó ítélete (1449-1451). 1263-ban IV.Orbán pápa rendelte el az építését, egy csoda hatására: egy cseh pap kételkedett az átlényegülésben, de amikor mise közben az ostyából vér csöppent az oltárterítőre, azonnal átértékelte a véleményét. A kendő megtekinthető a templomban, évente egyszer pedig végighordozzák a Corpus Domini körmeneten.

Mindjárt jönnek, énekelnek

A főhajó nincs túl bonyolítva

Szent rongy

Itt azért már dolgoztak a festők

  Orvieto egy vulkáni tufa alkotta hegy csúcsán fekszik és ez meg is határozza a hely történelmét. Az Orvieto Underground (Orvieto Sotterranea) nem a metrót jelöli, hanem egy föld alatti várost, ami barlangok és labirintusok kuszasága, szűk lépcsők visznek le a mélybe, rejtett fülkéken és folyosókon bolyongva fedezhetjük fel az ősi Orvieto múltját. Elméletileg. Gyakorlatilag húsz-harminc fős csoportokba verődve egy idegenvezető (a mienk volt a legcsinosabb) után kúszva-mászva bő egy óra alatt megnézzük az etruszk ciszternákat, a kolumbáriumot, régi temetkezési fülkéket, az ókori galambok lakhelyét. Tizenöt hasonló termen evickélünk keresztül, mindegyik falában rengeteg mélyedés, változatos látnivaló. A hely klausztro- és lépcsőfóbiában (különösen a kettő kombinációjában) szenvedőknek határozottan nem ajánlott. De legalább 15 fokkal hűvösebb van, mint a perzselő városi napsütésben.

Francesca

Legalább hűvös volt

Kémény vagy ciszterna

Galambpanel

   Orvietót elhagyni sem egyszerű. Távolodva a várostól többször hangzik fel: „Álljunk meg, álljunk meg, itt álljunk meg!”, hogy még egy utolsó (utolsó utáni, és azutáni, és még egy, na de tényleg ez az utolsó ) képet csinálhassunk a város látképéről.

Tufahegyen

Messziről is kiemelkedő

  És akkor összegzésül:

  Umbria jó hely, méltatlanul kevés szó esik róla, de talán éppen ezért jó. A fene sem tudja, de bármikor mehetünk újra, úgyis kell még etruszk sírokat nézni. Nem láttuk még Norciát, Todit, Folignot (átsuhantunk rajta, de nem tudtunk megállni), Ternit, Citta di Castellot – Monica Belucci szülővárosát – és nyilván még rengeteg mindent, amit muszáj látni, megérinteni, érezni, megélni. Sokan Toszkánát tartják Olaszország kincsének – hogy lehetne már sorrendet felállítani?! – de Umbria talán még egy fokkal izgalmasabb, változatosabb a nagy testvérnél. Menjünk Umbriába, menjünk Umbriába…. Mégeccer 🙂