A SARKÁBAN VAGYUNK – PUGLIA 2. – SPECCHIA

OlaszAország – ahogy mi láttuk 119.

   Gyorsan elrendezkedünk az apartmanban, hogy minél hamarabb indulhassunk Specchiába, ahová Monica hívott meg minket. Közel van a város, csupán Ruffano van közöttünk, negyed óra alatt oda is érünk. Két napja tart már a négy napos Festa del Cinema del Reale, a helyi filmfesztivál. Sötétedik már mire odaérünk, a főtéren, a Piazza del Popolo szélén álló Parocchia Presentazione Vergine Maria templom oldala hatalmas mozivászon, ez az egyik helyszíne a rendezvénynek, Marco Antonio Pani és Paolo Carbon 2014-es Capo e Croce című filmjét fogják ma itt vetíteni. Rajtunk kívül turistával nem találkozunk, ezen a környéken ritka fajták vagyunk. Besétálunk a Castelo Risolo-ba, ahonnan hangos morajlás hallatszik ki. Az udvarán rögtönzött kertmozit találunk, itt amerikai film lesz kilenc után, Mavis! címmel mutatják be Jessica Edwards moziját.

      Fent a teraszon aprócska kivilágított színpad, itt lépett fel Monica, fájdalom lekéstünk az előadásáról. Most két harmonikás és két csörgődobos zenész muzsikál, idős bácsit segítenek fel a színpadra. Az öreg bizonytalanul álldogál, kezébe nyomnak egy mikrofont és kezdetét veszi az őrület. Azonnal a Keresztapa első részének esküvői jelenete ugrik be, ahol a C’é la luna mezzo mare tarantellát énekli a násznép. Itt is lassan indulunk, az harmadik perc táján már mindenkinek mozog a keze, az ötödikben beindulnak a lábak, a tizediknél már az egész falu táncol az énekessel. Hamisítatlan dél-olasz hangulatba csöppenünk pillanatokon belül, itt tényleg mindenki jól érzi magát. A koncert után sétálunk kifelé a kastélyból, összefutunk Giuseppével, aki boldogan hátba vereget és büszkén kérdezi, hogy tetszett az előadás. Sajnálkozik egy sort, hogy lemaradtunk Monica énekéről, aztán az mesélni kezd az előbb hallott előadásról. Nehogy azt higgyük, hogy ez az a (itt egy m-betűs olasz szó következik) szicíliai tarantella volt, amit hallottunk az a pizzica, ez a tradicionális pugiliai népzene. Személyes sértésnek veszi mindenki e környéken, ha a tudatlan idegenek a tarantellához hasonlítják. Ugyan már, dehogy, ez teljesen más, csak a süketek nem tudnak különbséget tenni. Na persze, bólogatunk, és nagyon örülünk annak, hogy itt lehetünk. 

  Beülünk a Trattoria la Bettola-ba, nem itt esszük életünk legfinomabb vacsoráját, de alapvetően nincs vele semmi gond. Kedves pincérek nyüzsögnek a zsúfolt asztalok között, sokan vagyunk, a festa idecsábította a környék lakóit. Gondolom jövő héten a szomszéd faluban lesz hasonló rendezvény, ez az igazi dolce vita.

Következik: Lecce