Negyvenhét éves volt, és esett az eső, november volt, hajnal, korán, és felébredt, és csend volt, csak a csend, és ő ott feküdt az ágyban, és a szoba üres volt, és a ház is üres volt, és nem mozdult semmi, csak az eső kopogott, és ő nézte a mennyezetet, és nem értett semmit, csak azt érezte, hogy nincs senki, és nem jön senki, és nem is fog, és hogy minden véget ért, és nem maradt más, csak ez, ez a semmi, és a magánya akár a Duna, a sötét Duna, az ár, ami hömpölyög, ami mindig folyik, és ő is folyik vele, valahová, ahová már nem lát, nem akar látni, és hogy fél éve történt, hogy elmentek, Anna meg a gyerekek, és nem jöttek vissza, nem írtak, nem hívták, nem keresték, csak elmentek, és a zár néma maradt, és a falak nem szóltak, csak nőttek, nőttek benne a csend köré, és a gondolatok, a keserű, nehéz gondolatok, hogy hogyan történhetett, és hogy miért, és hogy ő mindent megtett, mindent, és most mégis itt van, egyedül, és a lakás idegen, és ő is idegen, saját magának is, és néha visszagondolt, de már azok az emlékek is sápadtak voltak, üresek, mintha soha nem is lettek volna, csak egy régi álom maradványai, és akkor egyik este, amikor hazafelé ment, és szürke volt minden, a fények szürkék, a házak szürkék, az ég is szürke, meglátta őket, két férfit, akik kézen fogva ültek egy padon, és a nyugalom az arcukon olyan volt, olyan csendes, meghitt és olyan szelíd, megállt, és nézte őket, a két férfit a padon, kézen fogva, és a fény ott volt körülöttük, a neonfény, a város fénye, és ő csak állt, és nézte, és azt gondolta, vagy inkább csak úgy érezte, hogy van valami körülöttük, valami láthatatlan, valami lassan vibráló, és hogy az a fény, az a fény glóriát rajzol köréjük, igen, glóriát, de nem igazit, nem olyat, amit látni lehet, csak olyat, amit érezni, bent, mélyen, és akkor hirtelen valami megmozdult benne, egy vágy, egy irigység, valami régi, elfelejtett melegség, amit már rég nem érzett, és azt gondolta, hogy lehet, hogy lehet másképp is, hogy talán nem számít, hogy férfi vagy nő, csak az számít, hogy valaki ott legyen, és hogy ő már nem akar egyedül lenni, nem így, és másnap este elment, bement egy bárba, belvárosi bár, sejtette, hogy ez egy olyan bár, sötét volt, félhomály, idegen illatok, idegen hangok, és ő csak állt, és nézett, és várt, és nem történt semmi, de mégis történt, valami megmozdult, belül, csendben, és rendelt egy italt, és senki nem nézett rá, és mégis ott volt, valahol, valahogy jelen volt, és aztán újra elment, másnap is, meg utána is, és lassan ismerős lett a hely, ismerősek az arcok, a mozdulatok, a fények, a zene, a nevetés, és ő már nem volt annyira idegen, a kezdeti félénkség lassan feloldódott és már táncolt is néha, az új világ fokozatosan beszippantotta, ami egyszerre volt felszabadító de mégis kissé idegen, egy este volt, és esett az eső, nem nagyon, csak úgy szitált, és ő ott volt, megint ott volt, abban a bárban és találkozott Márkkal, a pultnál álltak, beszélgettek, és ő beszélt, sokat, olyat is mesélt, amit soha senkinek, és maga is meglepődött, milyen könnyen meg tud nyílni neki, és Márk figyelt, nem szólt közbe, csak figyelt, és a tekintete meleg volt, nyitott, és ő azt érezte, hogy végre beszélhet, hogy itt lehet, és amikor elindultak együtt, az utca üres volt, esett az eső, és a fények tükröződtek a pocsolyákban, és a Duna felé mentek, ami sötét volt és hömpölygött, sötét tükrén aranyosan reszkettek a város fényei, és ott, a Lánchídnál, megálltak, és Márk közelebb hajolt, és megcsókolta, és nem volt semmi hang, a város zaja sem volt, csak az eső, csak a csók, és behunyta a szemét, és valami megmozdult benne, valami régi, elfeledett fény, és onnantól együtt voltak, sokat, gyakran, és újra élt, újra érezte a várost, a házakat, a villamosokat, a hangokat, a virágokat a falak repedéseiben, és reggelente várt, izgatottan, hogy lássa Márkot, csak egy percre, csak egy órára, és boldog volt, úgy, ahogy régen nem, de néha mégis felébredt éjjel, és suttogta Anna nevét, és a gyerekek arcát látta, és nem tudott aludni, csak nézte a mennyezetet, és hallgatta a csendet, és néha azt gondolta, hogy figyelik, hogy valaki figyeli, régi élete kísértete figyeli, valaki régről, valaki, akit elhagyott, és akkor egyszer amikor a kanapén ültek összebújva Márk megkérdezte, halkan, szinte suttogva, hogy miért ment el tőle Anna, és megfeszült, és csak nézte az ablakot, és a fényeket, és azt mondta, hogy mindegy már,
a múlt halott
de Márk nem engedte, csak nézett rá, és azt mondta, hogy tudni akarja, hogy ismerni akarja, igazán, és csend lett, nagy csend, és a csendben lehunyta a szemét, és akkor, akkor jött egy gondolat, egy szó, tisztán jött, önzés, és akkor rájött, hogy hányszor mondta ezt Annának, hányszor vádolta ezzel, és most először gondolta azt, hogy talán ő is, talán ő is az volt, és remegve megszólalt, hogy sokat dolgozott, mindig csak dolgozott, és azt hitte, értük teszi, de közben nem volt ott, és Anna egyre csendesebb lett, és ő nem látta, nem hallotta, csak a maga dolgát, és akkor elmentek, és ő meg ott maradt, egyedül, és azt gondolta, hogy Anna az önző, de most úgy érzi, hogy talán ő volt az, és Márk csak ölelte, nem szólt, csak ölelte, és András sírt, csendben, könnyekkel, és a csend beszélt helyette, és ő már tudta, hogy látja magát, először igazán, és a múlt nem halt meg, csak elcsendesedett, és most itt van valaki, akihez odabújhat, és az eső esett, finoman, puhán, a házakon, a városon, a szobán kívül és belül, és a hajnal közeledett, és ő már tudta, hogy más ember lett, egy kicsit más, aki már tud szeretni, talán először, igazán.
