A Kincsem Park estére kiürül. A hangosbemondó már rég elhallgatott, a lelátókon csak néhány galamb matat a szétázott szelvények között, szotyihéjakra vadászva. A lóverseny már csak zajos emlék, visszhang a tribünök alatt. A lovak csendben pihennek az istállók sötétjében, mintha ők is tudnák: a versenyeknek soha sincs valódi győztese. A bukmékerek eltűntek, a vesztesek hazamentek, hogy sört bontsanak, vagy valami erősebbet. Én is közéjük tartozom. Újra, mint mindig. A zsebemben gyűrött papírdarabként hordozom a nap veszteségeit – apró, mocskos szelvények, amik néhány órája még a reményt jelentették.
Negyvenkettő vagyok, de úgy érzem, mintha már kétszer ennyi lennék. Az életem monoton, sivár körforgásban telik: munka, ital, lóverseny, és aztán másnap minden kezdődik elölről. A munkám unalmas, jelentéktelen – az életem még inkább. A feleségem évekkel ezelőtt elhagyott, a gyerekeimet alig látom, és őszintén szólva már nem is vágyom másra, csak arra, hogy mindenki hagyjon békén. A város túl hangos, az emberek túl sokat beszélnek, túl közel jönnek és túl sokat várnak tőlem. A bor legalább csendben van.
Este van, a Keleti pályaudvar felé sétálok. Még órák vannak a hajnali vonatom indulásáig. Betérek egy trafikba, és veszek egy üveg olcsó, savanyú vörösbort – a legrosszabbat, mert azt legalább ismerem, az ismerős bor nem csal meg. A lépcsőkön egy szakadt, borostás férfi ül. A kezében egy harmonika, és játszik rajta egy szomorú, megtört dallamot, ami nem is igazán dal, inkább csak egy hosszú, elnyújtott sóhaj, vagy valami régi fájdalom, amit már nem lehet szavakkal elmondani. Leülök mellé, szó nélkül, és felé nyújtom az üveget.
– Kér egy kortyot?
Felnéz. A szeme üres, mégis valahogy emberibb, mint bárkié, akit ma láttam. Megfogja az üveget, iszik egy hosszat, majd lassan megszólal.
– Köszönöm, barátom. Ritka az ilyen nagylelkűség manapság.
– Szép volt a zene – mondom neki.
Elmosolyodik, visszaadja az üveget.
– Régen zenész voltam. Most már csak az emlékekből élek.
Bólintok, belekortyolok én is a borba.
– Én meg régen boldog voltam. Most már csak a lovakban bízom.
A férfi érdeklődve fordul felém.
– Lóverseny?
– Igen. Ma is mindent elvesztettem.
Elgondolkodik, majd halkan megszólal:
– Holnap fut egy ló, Szélvész. Érdemes lenne rá tenni.
Felhúzom a szemöldököm.
– Honnan tudja?
Vállat von.
– Csak egy érzés.
Másnap korán ébredek. A tükörből ugyanaz a megroggyant, fáradt arc néz vissza rám, de a szememben ott bujkál valami, ami évek óta nem volt ott: egy szikra, amit talán még reménynek hívnak.
A maradék pénzem – harmincezer – megy Szélvészre. A ló lassan indul, már-már fel is adom, aztán az utolsó száz méteren hirtelen beindul, mintha valami láthatatlan erő lódítaná meg. Elsőként fut be. Nem ünneplek, nem ujjongok. Csak leülök, és halkan nevetek. Ez nem győzelem. Ez túlélés.
Megkapom a pénzt, egy kisebb vagyon. Visszamegyek a Keletihez. A csöves még ott van. Leülök mellé, adok neki bort meg egy tízezrest.
– Kösz a tippet.
Bólint, közelebb hajol, és súg egy újabb nevet. Másnap megjátszom. Bejön. És a következő is. Nem értem, hogyan, de működik.
Az életem elkezd felfelé kapaszkodni. Pénzem lesz, visszafizetem a tartozásaimat. A bank nem küld több felszólító levelet. Új zoknikat veszek, végre rendeseket, puhákat. A gyerekeim válaszolnak, aztán meg is látogatnak. Beszélgetünk, nevetnek. Én meg csak ülök és bámulom őket, mint egy álmot. De nem mondom el, honnan van a pénz. Nem akarok beszélni róla. Ha kimondanám, talán eltűnne a varázslat. Túl törékenynek tűnik.
Hetente visszajárok a csöveshez. Viszek neki bort, ő pedig súg egy újabb nevet. Mind nyer. Soha nem kér érte semmit, és épp ez az, amitől félek. Az ilyen csend mögött mindig van valami mélyebb zaj.
Aztán egy este, miután egy nagyobb nyereményt bezsebelek, veszek egy üveg rendes whiskyt, taxival megyek – stílusosan akarok ünnepelni. De a helye üres.
Először azt hiszem, csak elment vizelni. De nem jön vissza. Kérdezősködöm.
– Az a harmonikás, tudják… szakadt kabátban…
Senki nem látta, nem tudják kiről beszélek.
Napokig keresem. Semmi. Sem a lépcsőn, sem a padon, sem a városban. Elveszett. Vagy talán soha nem is volt.
Eltűnik, vele együtt a szerencsém is. Először csak egy ló nem nyer, aztán kettő. Aztán minden megy a levesbe. A pénz kifolyik a kezemből, mint a bor egy törött pohárból. Kétségbeesetten próbálok találni valakit, aki helyette ad tippeket. De nincs több varázslat, nincs több szerencse. Csak a régi, mocskos valóság.
A munkahelyemen feszült vagyok, figyelmeztetnek. Aztán egy pénteken engedély nélkül lelépek a lóversenyre, és kirúgnak. Egy aláírás a HR-en, ennyi. Semmi búcsú, semmi kézfogás.
Próbálok új munkát találni, de sehol nem kellek. Túl öreg vagyok, túl értéktelen. A cipőm kilyukad, a borotválkozás luxus. Az arcom sápadt, a tekintetem üres. A gyerekeim nem veszik fel a telefont, vissza sem hívnak. Egyszer elmegyek a volt feleségem házához, de csak lehúzott redőnyök fogadnak.
A megtakarításaim eltűnnek egy hónap alatt. Nem tudom fizetni a lakbért. Eladom a bútoraimat, az életemet apránként hordom a Jófogásra. Mégsem elég. Kilakoltatnak.
Napok óta nem eszem rendesen. A Keleti lépcsőjére ülök le. Nem gondolkodni jövök, csak nincs már hová mennem. A savanyú bor az egyetlen társam. Egy nyugtató, ami kiüti az időt a fejemből. Az első éjjeleket még próbálom ébren átvészelni, később már mindegy: beton, karton, pad – alvás bárhol.
Ahogy múlnak a hónapok, csöves leszek. Olyan, amilyeneket régen megkerültem az utcán. Rongyos ruhák, borosta, fakó bőr. Egy törött harmonikát találok a piacon. Nem tudok játszani rajta, de legalább van, amit a kezembe fogjak. Néha megszólaltatom. Nem dallam, csak hang. De jobb, mint a csönd.
Egy fickó hálózsákot ad. Egy nő kimossa a ruháimat. Valaki ételt hoz. És amikor egy szakállas, bűzös kabátot viselő csavargó odaveti nekem, hogy most már én is közéjük tartozom, aztán leül mellém a padra, elővesz egy gyűrött cigarettát, rágyújt, kifújja a füstöt, majd oldalra fordul, és azt kérdezi, hány napja vagyok itt, én csak a cipőm orrát nézem, és azt mondom: nem tudom. Erre elmosolyodik, és ennyit mond: nem számít. Most már úgyis itt maradsz.
A pályaudvar lesz az otthonom, a város lüktetése lesz az életem, és ahogy telnek a hónapok, egyre kevésbé gondolok arra, hogy másként is lehetne. Mert úgysem találnék otthont, se családot, se barátokat, se munkát, csak egy elfeledett életet, ami már nem az enyém. A napok egyformán telnek, a nyári forróságban a hűvös árkádok alá húzódok, télen a metrólejárók melegét keresem. Az emberek jönnek-mennek körülöttem, de én már csak egy mozdulatlan darabja vagyok az örökké mozgó városnak.
Egy tavaszi estén, ahogy a nap lebukik a házak mögött, megáll előttem egy férfi. Negyvenes lehet. A szemében fáradtság, a kezében egy üveg bor.
– Kér egy kortyot?
Elmosolyodom, és elfogadom az üveget.
– Köszönöm, barátom. Ritka az ilyen nagylelkűség manapság.
