Az eső napok óta szüntelenül kopogott a város peremén magasodó panelházak tetején. A szürke égbolt összeért a betonrengeteggel, alig lehetett megmondani, hol végződik az egyik és kezdődik a másik. Az ablaknak támaszkodva bámultam a szemközti ház falán lecsorgó vízcseppeket. Semmitmondó nap volt ez is, akár a többi: ugyanaz a nyirkos levegő, ugyanaz a csendes reménytelenség. Gondolataim szétfolytak bennem, akár az ablaküvegen futó esőcsepp-patakok.
„Ma sem fog történni semmi” – morogtam félhangosan, bár egyedül voltam. Hangom tompán csengett a dohos szobában. A falakról régi penészfoltok bámultak vissza rám, alakjuk ismerős figurákat öltött a félhomályban: mintha egy vénember hajlott háta görnyedne az egyik sarokban, arrébb meg egy térdelő alak árnya látszott. Gyerekkorom meséiből derengtek fel hasonló sziluettek, ám most kísérteties gúnnyal meredtek rám. Megráztam a fejem – badarság, csak a penész az, semmi más. Már rég nem hittem a saját képzeletemnek.
A konyhaasztalon üres sörösdobozok sorakoztak, mellette gyűrött újság hevert. Végigsimítottam a papír nedves felületén. A nyomdafesték ráragadt az ujjaimra, fekete maszatként. Valahogy így ragadt az elmúlt évek mocskos emléke is a lelkemre, gondoltam keserűen. Hiába mostam volna, nem jött volna le könnyen.
Óvatos csoszogással az előszobába indultam, ahol a tükör a homály ellenére megmutatta arcom körvonalait. Beesett szemeim alatt sötét karikák ültek, éjjelente egy másik világban bolyongtam álom helyett. “Elbasztad” – mondtam ki a tükörképemnek, minden érzelem nélkül. Nem volt ebben szemrehányás vagy sajnálat, egyszerűen csak rideg megállapítása volt egy ténynek. Arcom barázdái mélyebbek voltak, mint tegnap, és tegnap mélyebbek, mint előtte való nap. Az idő könyörtelenül végezte dolgát, én pedig hagytam neki. Tulajdonképpen mindegy is – gondoltam –, az idő úgyis legyőz mindenkit a végén.
A gondolatok lassan, komótosan követték egymást az elmémben. Felöltöztem – kopott farmert és egy kifakult pólót vettem magamra –, majd kiléptem a lakásból. A lépcsőházban dohszag és régi étel szaga keveredett. Minden emeletközi fordulóban más és más szag: a negyediken fokhagymás pirítós illata kísértett, a harmadikon állott macskavizelet bűze csapott meg, lejjebb valami olcsó kölni fanyar felhője terjengett. Az első emeleti ablak előtt egy kiteregetett gyereking lógott szomorúan, elfeledve az eső permetében – apró test nélkül is volt benne valami életteli melankólia, ahogy a szél enyhén meglibbentette ujjait, mintha integetne a távolba.
A földszintre érve megpillantottam az egyik szomszédomat, amint épp a postaládáját ürítette ki. Az idősödő asszony kezében reklámújságok és számlalevelek gyűltek össze, szemüvegét az orra hegyére tolva böngészte a borítékokat. Biccentettem felé.
– Jó reggelt – mondtam halkan.
– Az? – felelte az asszony, fel sem nézve a papírjaiból. – Inkább csak reggel. – Halk kuncogásként próbált nevetni saját megjegyzésén, de inkább köhögés lett belőle.
Nem válaszoltam, csak egy halvány félmosoly suhant át az arcomon, ami inkább tűnt egy arcizom rándulásának, semmint őszinte mosolynak. Továbbindultam a lépcsőház ajtaja felé. A búcsú vagy elköszönés gondolatát már régen elhagytam ezekben a találkozásokban – minek, úgyis találkozunk holnap is, vagy ha nem, hát mit számít.
Kilépve az utcára az eső hirtelen az arcomba csapott. Megálltam egy pillanatra, csak ellenőriztem, valóban zavar-e a hideg víz. De semmit sem éreztem – a bőröm megszokta már az éghajlat nyers érintését, akár a lelkem a mindennapok durva valóságát. A járda mellett felgyűlt pocsolyák tükrében láttam megvillanni a felhők közt küszködő reggeli nap egy sugarát. A víztükörben az ég egy darabja sárgásan felragyogott, majd eltűnt. Egy másik világ kukucskált át egy repedésen. Tekintetem egy pillanatra megenyhült a gondolatra, de aztán felsóhajtottam és továbbindultam.
Az utcán kevés ember járt ilyenkor. Korán volt még, és a vasárnap reggel lustán nyújtózott végig a külvárosi utcákon. A bolt, ahová tartottam, a sarkon állt: kis vegyesüzlet neonfénye vibrált a félhomályban. A betérőket szokott csilingeléssel üdvözölte az ajtó fölé akasztott rézcsengő. Odabent áporodott levegő fogadott – a polcokról áradó mosópor- és savanyúkáposzta-szag bizarr keveréke. Az eladó egy unott arcú nő volt, aki épp egy magazint lapozgatott a pult mögött.
A hűtőpulthoz léptem, kivettem egy doboz tejet meg egy csomag szeletelt kenyeret. A pénztárhoz érve a nő rápillantott a holmikra, majd kelletlenül beütötte az árakat a pénztárgépbe.
– 84 forint lesz – mondta, és a kezembe nyomta a blokkot.
Hangja gépies volt, ugyanaz a hang, amit naponta százszor megüt, amikor az árakat közli.
Előkotortam a zsebemből az aprót. Miközben számoltam a pénzt, észrevettem a nő körmei alatt megült piszkot, s azt is, hogy a névtáblája ferdén volt feltűzve: “Erzsébet”. Valahogy jól illett hozzá ez a régimódi név. Felpillantottam az eladó arcára: a sminkje elkenődött a szeme alatt, mintha ő is sírt volna az éjjel, akár az ég odakint. Észrevette a pillantást, és összeráncolta a homlokát.
– Valami baj van? – kérdezte védekező éllel.
Megráztam a fejem.
– Semmi. Csak… fáradtnak tűnik ma.
A nő egy hosszú másodpercig merően nézett rám – meglepte a váratlan együttérzés-szikra ebben az idegenben. Aztán vállat vont
– Talán mert az is vagyok – mondta szárazon. – Hosszú volt az éjszaka.
Bólintottam, és átvettem a visszajárót. Nem faggatóztam tovább, mindkettőnk fáradtsága mögött ott lapult valami kimondatlan történet, de egyikünk sem akarta megosztani. Mire való volna? Ezeknek a párbeszédeknek úgysincs folytatásuk, gondoltam, csak beleütköznek a másik ember falába. Úgyhogy némán biccentettem, majd sarkon fordultam, és kimentem az üzletből.
Az eső alábbhagyott közben, de a levegő nyirkos páratömeggel nehezedett a városra. Hazafelé indultam a repedezett járdán. A házak között átjáró szél egy újságpapír-cafatot sodort az utamba, mely rátapadt a cipőm orrára. Lehajoltam leszedni, a papírdarabon egy felismerhető szót láttam meg: “Remény” – valami cikk címszava lehetett. Cinikusan felhorkantam, és a papírt galacsinba gyűrve félredobtam. „Miféle remény?” – kérdeztem magamban keserűen. Itt már csak a betűk szintjén létezik.
Ahogy a házhoz értem, a lépcső előtt egy macska kuporgott az esőelvezető csatorna mellett. Csuromvizes, sovány kis jószág volt, sárga szemeiben riadt árnyakkal. Megtorpantam. A macska felemelte a fejét, és nyávogott egy gyengét, rekedtet. Az állat hangja volt talán az első őszinte hang egész nap – tiszta szükséget fejezett ki, leplezetlenül. Leguggoltam hozzá. Kezemet óvatosan nyújtottam, mire a macska reszketegen ugyan, de odadörgölte csapzott fejét az ujjaimhoz.
– Neked sincs senkid, ugye? – suttogtam szinte gyöngéden.
Meglepett saját hangom lágyulása. A macska dorombolni próbált, de inkább csak furcsa morgássá sikeredett a mellkasában. Tétováztam, majd felálltam és kinyitottam a lépcsőház ajtaját.
– Gyere – intettem a fejemmel. Az állat egy pillanatig habozott a küszöbnél, aztán nesztelen léptekkel besurrant mellettem a száraz előtérbe.
Felcaplattam a lépcsőn, nyomomban az új kis jövevénnyel. A macska olykor meg-megcsúszott a vizes mancsával a kövön, de kitartóan követett. A lakásom ajtajánál aztán megálltunk mindketten. Vajon mit keres egy macska az én nyomorúságos életemben?
Kinyitottam az ajtót. A macska besurrant mellettem, egyenesen a nappaliba, és körbeszimatolt. A penészszag, a doh őt látszólag kevésbé zavarta, mint engem. A konyhába mentem, kitöltöttem egy tálkába egy kevés tejet abból, amit az imént vettem. A macska hálás kortyokkal itta, mintha ez volna élete első és utolsó lakomája.
Figyeltem, ahogy az állat iszik. Valami melegségfélét éreztem odabent – halványan, mint mikor az ember egy régi emléket próbál felidézni egy jobb időből. Eszembe jutott egy kép: gyerekként a teraszon ülök, az ölemben egy vörös cica dorombol. A délutáni nap mézarany fénnyel vonta be a világot akkor. A pillanat képe most olyan élénken villant fel, mintha ott ragyogna előttem a levegőben, a penészfoltos falakat áttetsző arany fényréteg borította be egy szempillantásra. Azt a cicát Mázlinak hívták – derengett fel. Mázli egyszer eltűnt egy viharos éjszakán, és soha többé nem került elő.
A macska időközben befejezte az ivást, és most a lábamhoz dörgölőzött. Apró, bizalomkeltő mozdulat volt ez, ösztönös barátkozás egy elhagyatott lénnyel. Leguggoltam, és két tenyerembe vettem a macska sovány testét, felemeltem. A macska nem tiltakozott. Szemmagasságban tartottam az állatot, és belenéztem a sárga szemekbe. Rájöttem, hogy életében talán újra fontos nekem valami. Egy másik élőlény, aki most tőlem függ, aki hozzám bújt a zuhogó eső elől.
Leültem a kopott fotelbe, ölemben a jószággal. Az eső kopogása most halkabb háttérzenévé szelídült. A macska lassan elaludt az ölemben, meleg kis súlyként nehezedve rám. Én pedig csak ültem, és mozdulatlanul bámultam az ablakon túl elterülő szürke égbolt és betonrengeteg találkozását. Ugyanaz a kép volt, mint reggel – az ég és a házak összemosódó, monoton szürkesége. Mégis, valami megváltozott: a csend most nem tűnt annyira üresnek. Volt benne egy halk, egyenletes dorombolás.
Magamhoz húztam a plédet, hogy betakarjam magunkat, engem és az apró vendégemet. A penészfoltok a falon most is ott voltak, de már nem formáltak kísérteties alakokat – csak foltok voltak, semmi több. Behunytam a szemem. Gondolataim lecsendesedtek, elnyomta őket a macska nyugalma. Egyetlen pillanatra, mielőtt én magam is elszenderültem volna a fotelben, hallottam a nagyapám hangját nagyon messziről, ahogy egyszer régen mondta: „Néha a legnagyobb varázslat a világon egy szelíd ölelés.”
Arra gondoltam, hogy talán ez az, amit mindeddig hiába kerestem: nem a megváltó csoda, nem is a mindent felforgató katarzis, csak egy élőlény közelsége, akiért felelősséggel tartozhatok. Odakint a felhők mögül előbújt a délutáni nap egy sugaracskája, és besütött a szoba piszkos ablaküvegén át. Félig lehunyt pilláim mögül érzékeltem a fényt. Lehet, hogy az élet ugyanolyan kegyetlen és értelmetlen marad, mint volt – gondoltam –, de ebben a pillanatban, a dorombolás halk hullámain ringatózva, mintha lenne értelme megmaradni.
Aztán elnyomott az álom, és a szobában nem maradt más, csak az eső utolsó cseppjeinek koppanása és egy emberi lény ölében békére lelt macska halkan dobbanó szíve.
fotó: Dmitry Egorov – pexeles.com
