Róma olyan, akár egy öreg kurva, pontosan tudja, mit akarsz tőle, és pont annyit ad, hogy visszagyere, de soha nem eleget. Olyan város, amit folyton kívánsz, de nem kaphatsz meg igazán. Mocskos minden, régi és szép, és közben mégis él, nyüszít és vonaglik a saját múltja alatt. A falakon lepergett vakolat, a szobrok arcát félbetörte az idő, de a város még így is képes térdre kényszeríteni. A kövek, az illatok, a zene – mindennap történik valami, és ha nem figyelsz eléggé, lemaradsz róla.
A meccs napján korán kelek. Egy sör a sarki bárban, aztán meginnék egy ristrettót egy sikátorban, de a részeg pincér odalök egy cornettót, amibe mintha már belekóstolt volna. Nem reklamálok. Róma úgyis azt ad, amit akar. A reggel sűrű, ragadós és füstös. A tegnapi éjszaka még mindig ott kavarog az agyamban. Elindulok, nem turistásan, nem térképpel, csak úgy. Bolyongani. Elveszni. Róma október végén is olyan, mint egy álmos, jóllakott macska: meleg, lusta és bűzlik.
A Trastevere felé indulok, azt mondják, ott lehet megérteni a várost. A házfalak túl közel vannak egymáshoz, a levegőben égett kávé, cigaretta és valami nehéz, füstös hús szaga kavarog. Rágyújtok és nézem, ahogy egy apácaruhás, papucsos alak kilép egy ajtón. Kopasz, fakó arcú férfi. Senki nem lepődik meg. Itt minden normális.
Trastevere egy lerobbant vénember, aki túl sokat ivott, túl sokat látott, és már nem is akar semmit, csak mesélni. Az utcái túl keskenyek, az éjszakái túl hosszúak, a borai túl olcsók. Itt az idő nem lineárisan telik, hanem körben forog, akár egy részeg légy egy sápadt, piszkos villanykörte körül.
Az egyik padon egy csöves ül. Nem az a belvárosi hajléktalan, akinek pár napja még albérlete volt, hanem az a fajta, aki már a római birodalom bukása óta ott ül. Megszólít, valamit mormog olaszul, a hangja olyan, mint egy összegyűrt cigarettásdobozé. Odanyújt egy üveget, kérdezi, kérek-e. Nem tudok nemet mondani, iszom belőle egy kortyot Savanyú, karcos bor, citromhéj és acél íze van. Az öreg bólint, elvigyorodik. Talán ezzel beléptem valami titkos társaságba, azok közé, akik elfogadják azt, ami van, anélkül, hogy szebbnek hazudnák.
Tovább megyek. Egy kávézóban leülök a teraszon, rendelek egy eszpresszót, de a pincér nem kérdezi, hogy cukorral vagy anélkül, egyszerűen elém rakja, aztán megy tovább. Miközben iszom, nézem az utcát. A szemközti bár pincére épp szétkap egy komplett teraszt, mert jön a 125-ös busz, ami az egyetlen az egész városban, ami képes átgázolni ezen az ősi labirintuson. Ahogy a busz elhalad, az asztalok visszakerülnek. Egy cigarettát kunyerálok az egyik pincértől, és rájövök, hogy sosem fogok olyan könnyedén cigarettázni, mint egy római. Ők valahogy ösztönösen tudják a pózt, a mozdulatot, a gesztust, már így születtek.
A Vatikán felé visz az utam, mert arra tart a tömeg. És visz az a mocskos ösztön, hogy az ember mindig ott köt ki, ahol a legtöbb ember gyűlik össze. A Via della Conciliazione dugig van fehér zászlókat lóbáló, kipirult arcú emberekkel. Vallásos eksztázis vibrál a levegőben, mintha mindenki egy jobb világ küszöbén állna, pedig ugyanabba az életbe fognak visszamenni, mint eddig.
A Szent Péter téren a tömeg sűrűsödik. Rózsafüzérek csörögnek, az öregek szorongatják a kis műanyag Jézusukat, a turisták meg hadonásznak a kameráikkal. Háromnegyed tizenkettő, kinyílik egy ablak. Ott van ő. A pápa. Egy apró, fehér ruhás alak a magasban, a tömeg pedig egyszerre szívja be a levegőt, azt hiszik valami szent sugárzás zúdul rájuk a vénember kezéből.
Beszél, nem értem mit mond. De biztos benne van Isten, szeretet, béke meg remény, vagy valami hasonló. A tömeg csöndben hallgatja. Én csak állok, nézem az apró fehér ruhás alakot ott fenn, és próbálom eldönteni, hogy kéne-e éreznem valamit. Nem tudom. Rágyújtok, füstöt fújok az ég felé. A zsebembe nyúlok, előhúzom a laposüveget. Lehúzok belőle egy kortyot. Olcsó pia, végigmarja a torkom, de kellemesen melegít. Pápai áldás. Csak ezt most én adom az öregnek. A fehér ruhás alak fentről lenéz, a tömeg áhítattal figyel, én meg csak állok ott a téren, egy szál cigivel, egy üveg piával, és valamiért elvigyorodom.
Délutánra meccslázban égek. Elindulok az Olimpicóhoz, előtte még betérek egy kocsmába. Az első néhány sör után fogadok a Rómára. Magabiztosan, úgy, mint aki tud valamit, amit senki más. Pedig dehogy. Csak a meccs előtti ivás mindig azt az illúziót kelti, hogy aznap este minden úgy alakul, ahogy akarom. Tuti tipp, ezt lehetetlen elbukni. Aztán persze, hogy elbukom.
A stadion környékén már mindenki a helyén. A zászlóárusok kaszálnak, a szurkolók paninit majszolnak és okoskodnak a kezdőről, a parkban meg térdig járunk az elhajított sörösdobozokban. Furcsa, de senki nem akar senkit megverni. Mintha egy teniszmeccsre jöttem volna, Wimbledon Róma kiadásban. Egy sálat még gyorsan veszek, hátha szerencsét hoz, de csak egy újabb emléktárgy lesz belőle, amit évek múlva valahol a szekrény mélyén találok majd meg, egy fáradt napon, amikor hirtelen hiányozni kezd majd ez az egész.
Az Olimpicóban a rómaiak énekelnek, a milánóiak üvöltenek, a sör drága, a világ rendje megbonthatatlan. De Rossi pocsék, Totti sehol, Ibrahimovic viszont ott van, és hamar jelzi is, hogy nem kávézni jött. Mire feleszmélek, már vezet a Milan. A stadionban csend lesz, de aztán Burdisso kiegyenlít, és a hangrobbanás letépi az arcomat. Az a fajta pillanat, amit az ember azért él át, hogy tudja, miért él.
Aztán persze veszít a Róma. Mert a Milán jobb. Mert a fociban nem a himnusz meg a zászlók döntenek. Mert egy olyan világban élünk, ahol Ibrahimovic mindig betalál, és én mindig elbukom a fogadásaimat.
A stadion kiürül tíz perc alatt, én meg ott maradok egy pillanatra, üres tekintettel bámulva a füvet. Aztán irány az első kocsma. Az a biztos. A buszon mindenki a telefonját bámulja, a piazza del Popolónál leszállok, és szinte azonnal találok egy helyet, ahol Morettit csapolnak. Megiszom pár sört a fogadás elvesztésére, aztán még párat csak úgy.
Elindulok vissza a szállásomra. A buszmegállóban rengetegen várnak, az első járatra esélytelen felférni. A következőn alig van ember, felszállok. A sofőr szemében furcsa csillogás, túl gyors mozdulatokkal kapcsolgatja a sebességet. Őrült sebességgel repeszt át a városon, egy nő felsikít az egyik kanyarban. A sofőr csak röhög, és mélyen beleszív a kis szelencéjébe. Talán ő az egyetlen ember Rómában, akinek még kevesebb vesztenivalója van, mint nekem.
Reggel fejfájással ébredek egy idegen ágyban, csak egyetlen gondolat motoszkál a fejemben: Róma vesztett, én is vesztettem, és valószínűleg ma is kocsmában kezdem a napot.
Az eredeti verzió megjelent: Róma és Nápoly, 2016