Kedd délután a főnök beviharzik az irodába. Az ajtófélfa megreccsen, a mozdulatai kapkodóak, feleslegesen erőteljesek. Ideges, de ez rám nem hat. „Baszd meg, a Misi itthon hagyott mindent.” Az emberek hajlamosak túldramatizálni a problémákat, ezért kivárok néhány másodpercet. Talán csak egy számla vagy egy pecsét hiányzik. De nem mozdul, csak áll ott, rángatózó arccal, mereven bámulva, mintha én lennék a felelős. „Mindent. A pénzt, a papírokat, az összes okmányt.” Misi a kamionos. Dundi, kopaszodó, felelőtlen. Egy ember, aki képes órákig ülni egy levegőtlen fülkében mozdulatlanul, de arra nem veszi a fáradságot, hogy indulás előtt megnézze, megvan-e minden. Most Veronába tart. Pénz és papírok nélkül.
Ez az a pont, ahol más talán ingerülten reagálna, de én csak közönyösen nézek a főnökre, és hallgatok. Pontosan tudom, mi következik. „Én most nem tudok utánamenni, valamit találjon ki.” Ez nem kérdés, nem is igazi utasítás, inkább egy hanyagul odavetett döntés. A szóhasználatot figyelem: „valamit találjon ki.” egy homályos elvárás, amivel a felelősséget rám tolja. Nem vitatkozom.
A pénztárosnő a benzinkúton unottan néz rám, amikor tankolás közben kávét veszek. A papírpohárból olcsó, savas szagú gőz száll fel, valószínűleg valami ipari szenny, ami egyetlen kávébabot sem látott. Az első korty égeti a nyelvem, de nem érdekel. A benzinkút neonfénye hidegen vibrál, kint a parkolóban egy kamionsofőr cigarettázik, a kipufogógáz lassan keveredik a dohányfüsttel.
Beülök a rozzant Mercedesbe, indítok, elhagyom Budapestet. A táj jelentéktelenné válik. Az autópályák mindenhol egyformák. A benzinkutak, a kamionos pihenők, az égbolt monoton szürkéskék árnyalata. Egyedül vagyok az autóban, és semmi sem változik, csak a kilométerórán lassan kúszó számok. A rádióban valami rég elfeledett sláger szól, de nem figyelek rá. Az utazás közben nincs semmiféle lelkesedés, sem izgalom. Csak a tény, hogy menni kell. Velence mellett eszembe jut, hogy talán be lehetne nézni. Egy pillanatnyi gondolat, semmi több. Tudom, hogy úgysem lesz belőle semmi. Az élet nem így működik.
Éjfél körül, Padova után havazni kezd. Eleinte csak vékony, jelentéktelen réteg borítja az aszfaltot, aztán a pelyhek egyre nagyobbak, sűrűbbek lesznek, és a világ szélei lassan elmosódnak. A reflektorok fényében a hópelyhek végtelen, kavargó spirálba rendeződnek. A hátsókerekes autó alig tapad. A gumik régen elérték azt a pontot, ahol már csak jogi értelemben nevezhetőek abroncsnak. Az autópálya elnéptelenedik, csak néhány kamion halad el mellettem, hozzám képest fénysebességgel. Ilyenkor, amikor az ember már órák óta vezet, és a fáradtság lassan átszivárog a csontjaiba, a veszélyérzet eltompul. A mozdulatok mechanikusak, a reakcióidő megnyúlik.
A következő pillanatban megpördülök. Az egész gyorsan történik. Először csak annyit érzek, hogy a kormány könnyű lesz, aztán az autó fara kitör, és már nincs mit tenni. A világ megfordul, aztán hirtelen minden megáll. Az autó az úttest közepén áll, a motor még jár, a világ tompa és hangtalan. Néhány másodpercig mozdulatlan maradok, figyelem a sötétséget, de semmi sem történik. Senki sincs a közelben. Lassan visszakormányzok a sávba, és tovább indulok. Nem érzek semmit. Se félelmet, se megkönnyebbülést. Csak a gondolat: még ötven kilométer.
Hajnali négykor érek Vicenzába. A kamion egy sarokban áll, a reflektorai kikapcsolva, a fülkében csend. A hó ekkorra már vastag réteget alkot a földön, minden lépésnél hallani a ropogását. Dörömbölök az ajtón, és várok. Néhány perc telik el, a fülke ablaka lassan leereszkedik, és egy borostás, gyűrött arc bukkan elő. Misi szemei zavarosak, a bőre sápadt. Nem kérdez semmit, nem mond semmit. Átadom a csomagot, biccent, és visszazuhan az ülésbe. Egyetlen szó sem hangzik el.
A szállás Montecchio Maggiore közelében van. Egy olcsó motel, ahol az éjszakai recepciós lassan és kifejezéstelen arccal végzi a dolgát. A szoba hűvös, az ágy túl kemény. Az alvás nem tart sokáig. Néhány órával később felébredek, kinézek az ablakon. A hó továbbra is szakad.
A visszaút még lassabb, unalmas és kimerítő. Budapestig végig havazik, az út csak egy szürke-fehér massza, ahol a sávokat már rég nem lehet megkülönböztetni egymástól. A kamionok változatlan tempóval robognak el mellettem. A maximális sebességem továbbra is harmincöt kilométer óránként. Ha ötvenre gyorsítok, az autó már fenyegetően billeg. Veszprém után újra megpördülök, de senki sincs a közelben, így az eseménynek semmi következménye. Az autó megáll, újraindítom a motort, továbbmegyek.
Csütörtök délelőtt érek haza. Az autó fehér porréteggel borítva áll meg a ház előtt. Huszonnégy órát vezettem. Az arcom fáradt, a mozdulataim lassúak. Amint belépek, a telefon csörög.
A főnök az. „Minden rendben?” – kérdezi. „Igen.” „Be tudna jönni délután? Meg kellene beszélnünk egy-két dolgot.” Nem kérdezek vissza. Délután bemegyek az irodába, ahol a főnök ugyanúgy ül, ugyanazzal a semleges arckifejezéssel. „Köszönöm. Minden rendben volt? Akkor most menjen haza és pihenje ki magát.”
Állok ott, és nézem őt. Ennek semmi értelme nem volt.
Az eredeti verzió megjelent: Róma és Nápoly, 2016
