Aznap este csak egy sört akartam inni. Egyet. Egy kibaszott sört. Nem társaságot, nem sztorikat, nem problémákat kerestem. Csak egy csendes sarkot egy bárban, egy pohár hideg sört és azt a fél órát, amikor nem kell senkivel beszélnem, nem kell semmit tennem, és senki sem akar tőlem semmit.
Leültem a bárpultnál, leraktam magam elé a poharat, és végre azt hittem, nyugtom lesz. A pultos alig nézett rám, valami régi blues lemez szólt egy recsegős magnóból, kint szakadt az eső. Egy tipikus este, egy tipikus bárban.
Aztán megszólalt mellettem egy hang.
– Haver, egyszer megmentettem egy nőt.
Nem néztem rá azonnal. Nem akartam beszélgetni. De tudtam, hogy nincs menekvés. Olyan volt a hangja, mint aki pontosan tudja, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Oldalra fordultam. Egy fickó ült mellettem. Csapzott haj, borostás arc, egy megviselt barna kabát, amin látszott, hogy már legalább két életet leéltek benne. A pasas úgy nézett ki, mint aki hetek óta nem aludt rendesen, és még régebb óta nem volt igazán józan.
– A kocsma előtt állt – folytatta, mintha muszáj lenne neki elmondania ezt a történetet. – A faszija ordított vele. Részeg volt, vagy csak egyszerűen egy seggfej, ezt nem tudom. Aztán megütötte. Nem kicsit. Olyan ütés volt, amit nem felejtesz el.
Nem szóltam semmit. Ittam egy kortyot.
– Oda kellett mennem – mondta, és megcsóválta a fejét. – Egyszerűen muszáj volt.
Éreztem, hogy megpróbálja eladni nekem ezt a történetet. Mintha én dönthetném el, hogy helyesen cselekedett-e vagy sem. Mintha számítana.
– De az életben nincs jó vagy rossz döntés. Csak döntések vannak. A pasas 190 centi volt, egy tank – mondta. – Én meg… hát, nézz rám. Nem egy súlycsoport.
Nem volt egy verekedős alkat. Az a típus, aki egy sör után már kicsit billeg, és a fogai sem bírtak volna ki egy erősebb ütést. De valamiért odament.
– Megfogtam a vállát, azt mondtam, fejezze be.
Elmosolyodott, egy keserű, fáradt mosoly volt ez.
– És aztán rám nézett, olyan lassan, ahogy a filmekben a rosszfiúk néznek, amikor eldöntik, hogy szétverik-e a fejed vagy csak simán ellöknek.
Nem reagáltam semmit, de ő folytatta:
– Csak vigyorgott. Tudod, az a fajta vigyor, amitől az ember már megbánja, hogy egyáltalán megszólalt.
Bólintottam. Tudtam, milyen az.
– Aztán azt mondta: „Te meg mit akarsz, haver?”. És még mindig vigyorgott.
A fickó belekortyolt a viszkijébe, majd letette a poharat.
– Azt mondtam neki, hogy mi a faszt csinálsz? De ő csak állt ott, ökölbe szorított kezekkel, azzal a lenéző, unott magabiztossággal, mint aki megszokta, hogy senki sem mer szembeszállni vele. Egy pillanatig még én is elhittem, hogy így van.
Megint belekortyolt a viszkijébe, most hosszabban.
– De aztán bevertem neki egyet.
Nem kérdeztem, miért. A történeteknek mindig van egy pontja, amikor már nincs visszaút. Ez volt az.
– Nem gondolkodtam. Egyszerűen csak bevertem.
Egy ideig csendben ültünk. A zene a háttérben tovább recsegett, az öreg blues, amit a pultos már vagy tizedszer játszott le aznap este.
– És? – szólaltam először az este folyamán.
– És most itt vagyok – mondta, és elvigyorodott. Nem az a vidám, elégedett vigyor volt, hanem az a fajta, ami mögött csak a keserűség van. – Egyedül. Egy rohadt bárban, egy pohár viszkivel. Szóval sejtheted, mennyire érte meg.
Nem mondtam semmit.
Egy ideig csak ültünk ott. Az eső kopogott odakint, az ital csillogott a pohárban, a magnó sercegett, a pultos a poharakat törölgette, és minden ment tovább ugyanúgy, ahogy azelőtt.
A fickó lassan, szinte suttogva folytatta.
– A legrosszabb az volt, hogy a nő azt mondta: „Ne üsd meg, kérlek!”.
Nézett maga elé, aztán egy mozdulattal lehajtotta a viszkit.
– De akkor már túl késő volt.
Egy darabig még ült ott. Aztán felállt, a kabátját nem gombolta be, csak maga köré csavarta, és kiment az esőbe. Nem köszönt el.
A pultos egy újabb poharat törölgetett, de láttam, hogy oldalról rám sandít. Tudta, hogy hallani akarom. Vagy legalábbis azt hitte.
– Ismered? – kérdeztem, anélkül hogy ránéztem volna.
Megrántotta a vállát.
– Annyira, mint bárki mást itt.
Aztán letette a rongyot, és nekidőlt a pultnak.
– Író volt. Vagy még mindig az. Senki nem olvasta, de ettől még annak számít, nem?
Nem válaszoltam.
– Öt éve történt – folytatta. – Nem messze innen, egy parkolóban. Egy nő sikított, egy férfi ordított vele, a szokásos este ebben a rohadt városban. Mindenki elfordította a fejét. Csak ő nem sétált tovább.
Kitöltött két felest, az egyiket elém tolta. Belekortyolt a saját italába.
– Kurva volt – mondta ki nyersen. – A stricije verte. Nem először, nem is utoljára. Vagyis… akkor még nem tudták.
Felnéztem rá.
– Mi történt?
A pultos egy darabig csak nézett maga elé.
– Pont az, amit most elmesélt neked. Odament, behúzott a faszinak egyet. Az meg elesett, beverte a fejét. Kómába esett. Felébredt, de azóta egy ágyban rohad, etetni kell, pislogni se nagyon tud. Élő halott.
Nem szóltam.
– A csávó sittre ment – tette hozzá a pultos. – Emberölési kísérlet, vagy mi a fasz. Pár hete szabadult.
A magnó újraindult, ugyanaz a rohadt blues szám. Kint az eső egyre hangosabban dobolt az aszfalton. Én meg ott ültem a sörömmel, és arra gondoltam, hogy tényleg csak egyetlen dolgot akartam az este.
Egy kibaszott sört.
És azt is elrontották.
