A kávé. Az olaszok nem csak szeretik, belefulladnak, ha kell. Vallás, foci, család, étel, kávé – ez a sorrend, vagy talán még előrébb is kerülhetne. Minden utcasarkon, minden téren, minden nyomorult kis lyukban ott van egy kávézó, ahol három mozdulattal összedobják neked az italt, amit máshol húsz percig pancsolnának egy hipszterképű kávéművész pózolásával.
Aztán ha rosszat kérsz, leírod magad örökre. A pincér összenéz a pultossal, a pultos a baristára néz, a barista rád, és mind a hárman egyszerre rázzák feléd a kezüket azzal az „ez most komoly?” mozdulattal. Egy cappuccino délután vagy este? Istenkáromlás. A pincér egy pillanatig még reménykedne benned, de aztán a fejét rázva továbbmegy, mert kár rád pazarolni az energiát.
A ristretto az, amit akkor iszol, ha tényleg nincs időd semmire, és úgy akarsz felébredni, mintha egy péklapáttal vágtak volna mellkason. Egyetlen korty pokol, ami után a nyelved befordul magába. Az espresso ugyanez, csak egy fokkal szelídebb, a doppio meg, ahogy a neve is mondja, dupla pofon. A lungo? Kicsit hosszabb, kicsit enyhébb, de még mindig olyan, mintha egy törpe harcos laposra taposná a lelkedet.
A caffè latte már a puhányok terepe, tejjel öntik nyakon az egészet, hogy a gyomrod ne sikítson annyira. A macchiato meg az arany középút, mert bár tejet kap, az espresso még mindig azt mondja: „haver, én vagyok itt az úr.” A latte macchiato azt jelenti, hogy elengeded magad, hátradőlsz, és azt mondod, „oké, adjatok valamit, ami kávénak néz ki, de nem akar megölni.”
A cappuccino? Mindenki erről beszél. Egyharmad espresso, egyharmad tej, egyharmad tejhab. A turisták imádják felturbózni fahéjjal, kakaóval, porcukorral, szivárványos álmaikkal, de a klasszikus verzió nem ismer el semmilyen trükköt. Ha reggel iszod, jó. Ha délután, hát… készülj fel az ítéletre.
A caffè freddo az egyetlen dolog, amit egy forró nyári napon is lenyomsz, anélkül hogy elátkoznád az egész olasz kávékultúrát. Jégre öntött espresso, néha cappuccino, ami legalább hűt. Az americano? Hát, jobb, ha nem kéred. Egy espresso megfőzve, majd vízzel elrontva. Olaszországban kérni olyan, mintha egy három Michelin-csillagos étteremben ketchupot öntenél a tányérra.
A mocha meg a corretto már más világ: az egyikben csokoládé vagy kakaó, a másikban egy jó adag pia, hogy a nap végre elviselhetőbb legyen. És ez még csak a jéghegy csúcsa, mert egy igazi olasz kávézóban olyan neveket találsz az itallapon, amikről azt se tudod, emberi fogyasztásra valók-e.
A nagy nevek? Lavazza, Illy, Bravi, Molinari, Carraro. Olaszországban született mind, és egyetlen rossz választás sincs közöttük. Luigi Lavazza 1895-ben rakta le az alapokat, az Illy meg egy magyar gyerektől származik – Illy Ferenc, 1933, Temesvár. A Segafredo Zanetti fiatal, de erős, a Mokaflor firenzei, és mind tudja, hogyan kell a fekete aranyat úgy megpörkölni, hogy a világ fele rájuk függjön.
Egy biztos: ha Olaszországban jársz, ne próbálj meg jobban érteni a kávéhoz, mint ők. Csak állj oda a pulthoz, rendelj egy espressót, dobd le egy mozdulattal, és menj tovább. Mert így működik az élet. Röviden. Mint egy ristretto.
Az eredeti verzió megjelent: Róma és Nápoly, 2016
