Ellenállhatatlan erővel törtek rám az emlékek. A gangon álltam a régi lakás ajtaja előtt, és mélyen magamba szívtam a ház múltidéző hangulatát. Nem is kellett lehunynom a szemem, a múlt képei maguktól bontakoztak ki, a régi idők alakjai egy pillanatra újra életre keltek. Nagyszüleim emléke mindig is velem volt, de most először éreztem, hogy a ház többi lakója, az egykor itt élők, akik élettel töltötték meg az otthonunkat, szintén helyet követelnek az emlékeimben.
A második emeleti szomszédunk, Lajos bácsi, mindig a gang végén állt, görbe botjára támaszkodva. Sovány, inas ember volt, akinek botjánál csak a térde hajlott meg jobban. Ha meglátott, megállított, és mindig ugyanazzal a panaszkodással fogadott: „Ezek a mai fiatalok már nem tudják, mi az a tisztelet.” Akkoriban fogalmam sem volt, mit jelent ez, csak azt, hogy Lajos bácsi bámulatosan tudott nagyokat szuszogni két mondat között. Néha megengedte, hogy kipróbáljam a botját, és én nagy komolysággal sétálgattam vele fel-alá a folyosón, mintha egy miniatűr Lajos bácsi lennék.
A másik oldali szomszédunk, Latóék, mindig harsányak és zajosak voltak. Peti, a nálam egy évvel fiatalabb fiuk, az egyetlen gyerek volt a házban, akivel igazán szót értettem. Néha az udvaron játszottunk, máskor a gangon futkároztunk, míg a felnőttek ránk nem kiabáltak: „Ne dübörögjetek, leszakad alattatok a folyosó!” Peti egyszer meg akart tanítani biciklizni, de a gang túl keskeny volt, nem fértünk el rendesen. Elvesztettem az egyensúlyom, nekicsapódtam a korlátnak, és mély sebet ejtettem a combomon. De nem sírtam. Nem akartam gyengének látszani a fiatalabb fiú előtt.
A ház legkülönösebb lakója kétségtelenül Lukovics néni volt. A magányos, halk szavú öregasszony lakása a folyosó végén egy másik világot rejtett. Porcelánbabák tucatjai vették körül, az ágyon, a székeken, a polcokon, sőt még a vitrinben is sorakoztak. Gyakran megálltam az ajtaja előtt, füleltem, vajon beszélgetnek-e, amikor senki sem figyel. Egyszer behívott. Ott álltam a szoba közepén, a babák merev, üveges tekintete körbevett, egy egész hadsereg figyelt némán. Lukovics néni mosolygott. „Ők az én családom” – mondta. Ezután soha nem mertem bemenni hozzá.
Alattunk lakott Kató néni. Nem tudom, volt-e családja, vagy egyedül élt. Az erkélyére titkos üzeneteket tartalmazó, kézzel írt papírlapokat dobáltam le az ablakunkból. Néhány célba ért, de a legtöbbet felkapta a szél, és messzire sodorta az utca forgatagába. „Kató néni, hozd ki a cicát!” – írtam egyszer, és izgatottan figyeltem, hogy elolvassa. Nem kellett sokáig várnom. Hamarosan mosolyogva megjelent az erkélyen, karjában a világ legkövérebb macskájával.
A ház réme Klinovszky bácsi volt, az örökké részeg házmester. Öreg feslett papucsában csoszogott az udvaron, kezében partvist lóbált, mint egy hátborzongató madárijesztő. Gyerekként rettegtem tőle, különösen azután a nyári délután után, amikor Petivel a pincében próbáltunk kincset keresni. A nyikorgó vasajtó mögött poros ládák és befőttesüvegek sorakoztak, mi pedig azt képzeltük, hogy aranyat rejtettek el bennük. De Klinovszky bácsi előbukkant a félhomályból, partvisát suhogtatva, és úgy kergetett ki minket, mintha valódi tolvajokat kapott volna rajta. „Majd én megmutatom, mit csinálnak az ilyen kölykökkel!” – kiáltotta utánunk, miközben a szívünk a torkunkban dobogott.
A ház minden szeglete élettel telt meg, az épület a lakóival együtt lélegzett és változott. A gangokon sétáló emberek, a belső udvaron lengedező frissen mosott ruhák, a vasárnapi húsleves illata, a gyereksírás és a felnőttek veszekedése mind egyetlen lüktetéssé olvadt össze. Most, felnőttként, ahogy a második emelet korlátjára támaszkodtam, újra hallottam a ház neszeit. Már tompábbak voltak, szelídebbek, de a falak mélyén, az idők lenyomatai között még mindig ott pulzáltak, akár egy feledhetetlen dallam visszhangjai. Tudtam, hogy soha nem fognak elveszni belőlem.
A Nagymező utca számomra sosem csupán egy budapesti utca volt. Gyerekként úgy hittem, hogy itt dobog a város szíve, ahol minden utcakő, minden elsuhanó troli, minden neonfény egy saját történetet őriz. Ez a hely az állandóság érzetét adta, az idő nem formálta át, csak újabb rétegekkel vonta be a múlt nyomait. Az emberek jöttek-mentek, de maga az utca – a lépcsőházak, a kapualjak, az erkélyek és a homlokzatok – makacsul őrizte a századelő Budapestjének szellemét.
Nagyapámmal gyakran jártunk színházba, és ezek az esték mindig újabb titokzatos kapuknak tűntek egy másik világ felé. A Thália Színház bársonyszékeinek halk nyikorgása, a függönyök súlyos, aranyszegélyes redői és az épület finom parfümillata olyan élményt adott, amit sehol máshol nem tapasztaltam. A Radnóti Színpad intimebb, bensőségesebb volt, ott úgy éreztem, minden előadás csak nekem szólt. Egy alkalommal, mikor egy különös darabot néztünk, nagyapám megszorította a kezem, és csak annyit mondott: „Ezért él az ember.” Akkor még nem értettem, mit jelent, de azóta minden színházi élményem ezzel a mondattal fonódik össze.
Az Operettszínház számomra addig egy távoli, elérhetetlen hely volt, amíg nagyapám egy vasárnap délelőtt azt nem mondta: „Ma este valami különlegeset fogunk látni.” A Csárdáskirálynő csillogó világa, a zene lendülete, a színpad vibrálása olyan élményt adott, amely egy mesebeli világba röpített. Gyerekként nem tudtam volna megfogalmazni, miért érintett meg annyira, de a dallamok és az atmoszféra a lelkemig hatolt, ismeretlen, mégis mélyen bennem szunnyadó álmokat idézve fel.
De a legnagyobb titokzatosságot mindig is a Moulin Rouge jelentette. A homlokzat vörös neonfényei és a falak mögül kiszűrődő tompa moraj folyton arra késztettek, hogy elképzeljem, mi zajlik odabent. Persze fogalmam sem volt, mit rejthet a hely. Csak annyit tudtam, hogy olyasmit, ami tiltott, ami nem nekem való. „Ez a felnőttek világa” – mondta nagyapám egyszer, amikor meglátta, ahogy elvarázsolva bámulom a vörös malom vibráló fényeit. Próbáltam elképzelni ezt a világot. Táncoló nők? Szivarfüst? Vagy valami egészen más, amit a gyermeki fantáziám még nem tudott megragadni? Ez a hely a titkok, az elérhetetlen álmok és a vágyak szimbóluma maradt számomra örökre.
A Nagymező utcában minden épület, minden homlokzat, minden színház és múzeum a város rejtett melódiáját őrizte. Még most is, amikor végigsétálok rajta, úgy érzem, hogy a múlt ott rezdül minden sarok mögött. Ahogy a talpam alatt kopognak a kövek, a gyermekkorom szívdobbanásai visszhangzanak. És bár az évek elteltek, a de az utca változatlan maradt, az emlékeim otthona, a város szívének egy darabja, amit soha nem fogok elfelejteni.
foto: Fortepan / Danassy Károly
