Képzeld el, hogy egyszerre felgyorsul és megáll az idő. Egyszerre. A vonat az ismeretlen felé száguldott, könnyedén siklott a végtelen pusztaság fölött. A kerekek zakatolása ritmust vert a gondolataimba, körülöttem minden mozdulat lelassult. Odakint a táj egyetlen szétfolyó masszává olvadt, rohanó festményként suhant tova. Elmosódott színek sora: sárga mezők, komor, sötét erdők, megkínzott égbolt, akárcsak egy szűrt, kopott színes fotó. Csak a fülkében ülők sziluettje rajzolódott ki élesen, de mozdulataik tompán, nehézkesen formálódtak, valahol az álom és valóság határán lebegtek. Minden elakadt, a jelen kifeszítve nyúlt el a térben. Akár egy régi filmtekercs pergett volna vissza éppen, lassított, mély hangú képekkel, amit egy halk, monoton dallam kísér, visszhangzón, zavaróan és szüntelenül. Az ablaküveghez simulva figyeltem, ahogy a világ lassan elmosódik és szétfolyik a semmibe. Odabent a cigarettám füstje lustán kavargott, örvénylő alakzatokat rajzolva a levegőbe. Minden egyes szívás izzó parazsa tovább nyújtotta a pillanatot.
Az összes utas egy saját kis szigeten ült, arcuk zárkózott és szürke, ahogy kényszeredetten egymás felé fordultak, de igazán senki nem nézett a másikra. A mellettem ülő férfi, olcsó szesztől bűzlő, rendetlen bajuszos alak, akinek talán régen még voltak tervei, de most némán ült, tenyerét összezárva, mintha valamit védelmezne, amit egy pillanatnyi megingás is széttörhetne.
A kalauz komótosan haladt végig a fülkéken, olyan lassan, hogy úgy tűnt, egy vastag üvegrétegen keresztül látom. Mozdulatai elnyújtottak és súlytalanok voltak. Csak a jegykezelő kattogása törte meg az álomszerű csendet, élesen visszhangozva, hogy minden, ami történik visszavonhatatlan. Néztem őt, és ahogy megállt előttem, az idő hirtelen lelassult, minden mozdulat egyetlen feszült pillanatba sűrűsödött. Felém nyújtotta a kezét, én pedig ráérősen, gépies mozdulattal adtam át a jegyem. Az idő elmosódott, a cél köddé vált, és én csak ültem a zakatoló vonaton, amely már rég nem oda tartott, ahová eredetileg indultam.
Minden, amit magam mögött hagytam, kísérteties színjátékká torzult. Nemcsak Budapesttől búcsúztam, hanem valami sokkal többtől – a kimondott és elhallgatott vágyaktól, amelyek egykor valóságnak tűntek, de sosem teljesedtek be. A fülkében ülve lassan körbefogott a szürke, fullasztó szomorúság, amelyből nem volt menekvés. A füst nehéz gomolygása beburkolt, elválasztott mindentől, a világ kontúrjai elmosódtak, fakó emlékké halványultak. Az elmúlt évek ködös maradványai örvényleni kezdtek bennem, visszahúzva oda, ahonnan elindultam: a város késő éjszakáihoz, a hajnali kihűlt utcákhoz, azokhoz, akik ott maradtak.
Képzeld el, hogy egy zajos kocsmában ülsz, és hallgatod Ákost, ahogy épp az élet nagy igazságait osztja, csak éppen már senki nem figyel igazán, csak én, szótlanul, kifelé bámulva a régi neonfények alatt. Ákos mindig ugyanolyan maradt. Amikor azt hittük, hogy végre valami jelentős történik velünk, hogy újratervezhetjük az egész világot, ő ott állt mellettem, és pontosan tudta, hogy mindez csupán egy múló illúzió. Egy átmeneti képzelgés, amelyet a pesti utcák moraja ringatott belénk. Akkor még hittük, hogy vár ránk egy új élet, hogy bármit elérhetünk. Azt gondoltuk, ha elégszer ismételjük ugyanazt, előbb-utóbb valósággá válik.
Zenélni akartunk, magunk mögött hagyni ezt a koszos várost, ahol mindenkinek ugyanolyan álmai voltak, és ugyanolyan kevés esélye. Ákos maradt. Talán most is ott ül valahol egy pult mögött, ugyanabban a régi, kopott kabátban, mint egy befejezetlen történet alakja, amelynek sosem ismerjük meg a végét.
Másodikosok lehettünk, amikor egyszer azt mondta, hogy a világ csak egy csalóka tükröződés, hogy minden, amit látunk, minden, amit fontosnak hiszünk, előbb-utóbb kifordul önmagából, és jelentését veszítve foszlik szét a semmiben. Akkoriban nem értettem, vagy talán nem akartam megérteni, amit mondott. De most, ahogy itt ülök, tudom, hogy ő már akkor sejtette azt, amit én csak most kezdek felfogni.
Annyi éjszakán át voltam mellette, és talán sosem értettük meg igazán egymást. Csak egy tettetett játék volt, két részeg bölcsessége, akik azt hitték, megválthatják a világot, miközben pontosan tudták, hogy semmi értelme. Talán így kellett lennie. Talán soha senki nem hallotta meg, amit mondtunk.
Képzeld el a Balatont, a végtelennek tűnő nyarak kékjét, ahogy a parton ülsz a barátaiddal, a tekintetek a vízbe vesznek, abban a reményben, hogy a tó mélyén rejlenek a kimondatlan kérdések válaszai. Minden egyes nyári este ugyanúgy kezdődött: néhány palack olcsó bor, egy-két szál cigi, majd a végtelen beszélgetések, amelyekben mindenki mást hitt a jövőjéről, de igazán senki nem tudta, mi vár rá. Képzeld el a Balaton nyugalmát, egy forró nyári délutánt, amikor a víz kékje és az ég alacsonyan úszó felhői eggyé olvadnak, csak ránk várnak, a parton fekvő fiatalokra, hogy egy nagy titkot fedjenek fel.
Ott ültem én is, egy üveg savanyú borral, amelyből már csak az illúzió maradt meg – a bódulat, a hőség, és az érzés, hogy ez az utolsó igazi nyaram. Hallgattam a többiek beszélgetését, elvesztem a kusza, egymásba fonódó gondolatok között, és közben vártam, hogy Kata mellém üljön. Vártam, hogy véletlenül hozzáérhessek a kezéhez, remélve, hogy ettől minden megváltozik. A vonaton ülve, ahogy visszaemlékeztem rá, minden vele kapcsolatos emlék élesen felvillant, hogy aztán ugyanabban a pillanatban szerte is foszoljon.
Miért nem mondtam ki soha? Miért volt olyan nehéz bevallani, mit jelent nekem? Miért hallgat az ember éppen akkor, amikor a legfontosabb lenne beszélni? Miért maradunk csendben, amikor egyetlen szóval mindent megváltoztathatnánk?
Ez volt az utolsó nyár, amikor még hittük, hogy bármi lehetséges, hogy amiről beszélünk, valóra válhat, és minden pusztán elhatározás kérdése. De azon a forró délutánon, a parton, már mindenki máshol járt gondolatban, talán a saját magánya elől menekült. Kata mellettem ült, haja szabadon hullámzott a szélben, én pedig csak figyeltem. Minden mozdulatában ott lappangott a megfoghatatlan, egy titok, amelyet soha nem tudtam megfejteni.
Tényleg elrontottam? Elvesztettem őt anélkül, hogy valaha is az enyém lett volna? Most, itt a vonaton, már tényleg csak az a kép marad belőle, ahogy a parton ül, némán a vizet nézve? Hol lehet most? És ha találkoznánk, végre elmondanám neki?
Ákos is azt hitte, hogy újraírhatja magát, hogy végre elkezdheti a saját zenekarát, hogy kimondhat mindent, amit addig elhallgatott. A várakozás helyén üres csend tátongott, a napok tompán peregtek, és velük együtt mi is lassan beletörődtünk. A forradalom végül nem lett több egy újabb színjátéknál, egy üres próbálkozásnál, amely alatt a lényeg változatlan maradt. Ákos hitt benne, én pedig – nos, én már nem tudtam, miben higgyek. Minden egyszerre volt csoda és rémálom, talán épp ettől vált olyan könnyűvé a reménykedés. Belekapaszkodni abba, hogy végre történik valami. Hát persze, hogy történik: bármilyen irányba elindultam volna, bárhol kerestem volna azt a helyet, ahol az élet több puszta ígéretnél, ahol legalább az illúzió létezik, hogy minden lehetséges. De csak a vonaton ültem, és egyre biztosabbá vált bennem az érzés, hogy ez az egész nem más, mint egy felesleges kör. Egy elvesztegetett év, amelyben létezem majd, lélegzem, de valójában csak túlélni fogok.
Minden megállóval, minden kanyarral egy újabb emlék bukkant fel, elhalványuló képek sorakoztak egymás után, súlytalanul. Semmi sem vitt közelebb ahhoz a célhoz, amelyet egykor elérhetőnek hittem. Minden új hely csupán egy újabb állomás, egy újabb üres ígéret. Lassan rádöbbentem, hogy az álmodozás, a hajnalokba vesző nagy tervek már rég elillantak, eltűntek valahol a cigarettafüsttel együtt.
Képzeld el, hogy az összes álom, amit valaha dédelgettél, ott gomolyog előtted, mint egy sűrű, feloldhatatlan köd, amitől már régen nem tudsz tisztán látni. Budapest zaja visszhangzott a fejemben – a házunk neszei, a kocsmákból kiszűrődő nevetések, az elfeledett párbeszédek töredékei mind-mind beleégtek a zsigereimbe, egyetlen dallá álltak össze, amelyet soha nem felejtek el. És most? Most mindezt magam mögött hagyom egy évre, egy olyan évre, amelyet semmilyen álom nem színez be. Tudtam, hogy semmi jelentős nem vár rám, csak az üres rutin, a csendes menekülés, és az a nyomasztó bizonyosság, hogy elpazarlok egy évet, amelyet élhetnék másképp is.
