Mondok én most neked valamit, volt egyszer egy ember, Rolf, aki tíz évig élt Milánó utcáin,
mert egy Bajnokok Ligája-meccs félidejében kiment a vécére, és soha többé nem talált vissza
a helyére, de először csak bolyongott a stadion folyosóin, aztán kijutott az utcára, volt nála
húsz euró meg tizenöt frank, nem sok, de arra elég, hogy vegyen egy sört, rágyújtson, és mire
észbe kapott, már egy parkban ült, ahol az első éjszakáját töltötte, aztán jött a második, majd a
harmadik, és az emberek segítettek neki, egy fickó hálózsákot adott, egy nő kimosta a ruháit,
valaki ételt hozott, és amikor egy szakállas, bűzös kabátot viselő csavargó odavetette neki,
hogy most már ő is közéjük tartozik, aztán leült mellé a padra, elővett egy gyűrött cigarettát a
kabátzsebéből, rágyújtott, kifújta a füstöt, majd oldalra fordult és azt kérdezte, hogy hány
napja vagy itt, de Rolf csak a cipője orrát nézte, és azt felelte, hogy nem tudom, mire a férfi
elmosolyodott, és azt mondta, hogy nem számít, most már úgyis itt maradsz, akkor nem
ellenkezett, mert valahogy úgy volt vele, hogy az utca lett az otthona, a város lüktetése lett az
élete, és ahogy teltek a hónapok, majd az évek, egyre kevésbé gondolt arra, hogy valaha is
visszamehetne, mert úgysem találna otthon semmit, se családot, se barátokat, se munkát, csak
egy elfeledett életet, ami már nem az övé, így aztán maradt és a napok egyformán teltek, a
nyári forróságban a hűvös árkádok alá húzódott, télen a metrólejárók melegét kereste, az
emberek jöttek-mentek körülötte, és ő már csak egy volt közülük, egy mozdulatlan darabja az
örökké mozgó városnak, mert Milánó olyan, mint egy vadállat, nem lehet megállítani, nem
lehet kifárasztani, soha nem alszik, csak lélegzik a maga ritmusában, és ő is ennek a
lüktetésnek lett a része, együtt kelt fel a napfénnyel, amely végigcsorgott a Duomo díszes
homlokzatán, együtt hallgatta az első kávégépek surrogását a kis bárokban, és nézte, ahogy az
olaszok minden reggel úgy kortyolják az eszpresszójukat, mintha az lenne az egyetlen dolog,
ami életben tartja őket, és ő is szerette ezt a világot, szerette a sikátorok rejtett zugait, ahol a
falakon régi plakátok foszladoztak, szerette a Galleriát, amely néha bűzlött, néha ragyogott,
szerette a forgalom soha nem szűnő moraját, azt, ahogy az emberek kiabáltak, gesztikuláltak,
nevettek, vitatkoztak, mert ott mindenki hangos volt, mindenki mozgásban volt, és ha a város
elfogadott, akkor ott senki nem kérdezte, hogy ki vagy, honnan jöttél, hogy miért alszol egy
padon vagy egy elhagyott épület sarkában, mert Milánóban mindenki jött valahonnan és
mindenki tartott valahová, és ő egy idő után már nem volt idegen, ő már nem volt kívülálló és
mikor egy nap egy szociális munkás kiszúrta, elkapta a karját, kérdezősködött, hogy honnan
jött, hogy mit keres itt, hogy van-e valakije, és hiába mondta, hogy jól van itt, hagyja békén,
végül mégis egy repülőjegyet nyomtak a kezébe, egy hivatalos papírt dugtak az orra alá,
visszavitték Svájcba, és amikor megérkezett, nem volt más választása, bedugták egy
nyugdíjasotthonba, ahol minden fehér, minden tiszta, minden túl csendes, és most egy
asztalnál ül valami másik öregemberrel, aki hümmögve hallgatja a történetemet de nem
érti, nem is értheti, hogy az a tíz év volt az egyetlen időszak, amikor igazán szabad voltam,
amikor nem kellett gondolkodnom, nem kellett megfelelnem, nem kellett csinálnom semmit,
csak léteznem, és én mondom neki, hogy te ezt nem érted, mert te egész életedben egy kurva
aktakukac voltál, mindig beálltál a sorba, és most itt rohadsz, várva, hogy valami nővérke
letolja a torkodon a reggeli kását, de én más vagyok, engem nem lehet csak úgy bezárni,
engem nem lehet csak úgy elhelyezni egy tiszta ágyba, és azt mondani, hogy most már
minden rendben van, mert én nem tartozom ide, én még mindig ott vagyok a városban, én
még mindig érzem Milánó illatát, az aszfalt forróságát, a sikátorok neszezését, a koldusok
suttogását, akik még mindig tudják, hogy ott vagyok köztük, figyelnek rám, hívnak vissza, és tudja ezt az a szakállas alak is, aki egyszer odalépett hozzám azon a hideg estén, amikor
először maradtam a parkban, és tudja ezt az a nő is, Marta vagy Maria, vagy valami ilyesmi,
aki kimosta a ruháimat, és tudja mindenki, aki egy-egy cigarettát adott nekem az évek során,
és én mondom ennek az öreg fasznak, hogy te ezt nem érted, de ő csak néz rám, és látom a
szemében, hogy azt hiszi, egyedül ülök itt, hogy nincs itt senki más, de én tudom, hogy itt van
velem a szakállas férfi, itt van a nő, Marta vagy Maria is és itt van mindenki, akivel az utcán
találkoztam, és ők nem engednek el, ők nem hagynak itt ebben a fehér pokolban, mert ők az
egyetlen családom, az egyetlen igazi emberek, és nem hallod azt sem, ahogy a hangok azt
mondják, hogy ne higgyek neked, ne higgyek senkinek, mert én még mindig ott vagyok
Milánóban, és tudom, hogy ha lehunyom a szemem, akkor újra látom azt a férfit, aki érzi az
aszfalt forróságát, a sör és a cigaretta ízét, a téli metrólejárók gőzét, tudom, hogy most is ott
fekszik egy padon, és recseg a karton, amivel betakarta magát, és hallgatja a villamos
csikorgását, amely ott remeg a fogai között hajnalban, vagy ahogy alszik a megállóban és érzi a
keze alatt a téglafal hidegét, és ahogy itt ülök ebben a szobában, a fehér falak közt, a steril
szagban, a kásától ragadó fogakkal tudom, hogy csak idő kérdése, hogy visszataláljak oda,
mert én nem itt vagyok, én nem most vagyok, én egy másik városban vagyok, egy másik
időben, és ez a szoba, ez a rohadt öregek otthona csak egy álom, egy tévedés, egy szar vicc,
amit valaki rám kényszerített, és én nem fogadom el, nem fogadom el, mert én szabad
vagyok, én mindig is az leszek, és az utcák, a sikátorok, a parkok várnak rám, mert én még
mindig ott vagyok, és nem tudsz visszahozni, bármennyire is próbálkozol te, te rohadt vén
fasz, te ezt nem érted, soha nem is fogod.
Jeney Zoltán: Nem itt vagyok
