Már évek óta dolgoztam a Mester mellett. A labor fojtott félhomályában álltam, figyeltem, ahogy a tolla sercegve siklik a papíron. Mások őrültnek tartották, de számomra ő volt a Doktor – a zseni, a tudós, aki olyasmire készült, amire a világ még nem volt készen. Olyan dolgokat akart elérni, amelyeket mások még csak elképzelni sem mertek. Én pedig segítettem neki. Soha, egyetlen pillanatra sem kérdőjeleztem meg, hogy jól teszem-e.
Aznap este is a megszokott feladattal bízott meg. Ott ült az asztalánál, hátát egyenesen tartva, homlokán a gondolkodás mély árkai húzódtak. A gyertyák sercegve égették a viaszt, a lángok imbolygó fényében az árnyékok groteszk táncot jártak a falakon.
– A munkánk jól halad, de újabb alapanyagokra van szükségünk – mondta, miközben
lapozott a vaskos jegyzetfüzetében. Az oldalak tele voltak sűrű, apró írással, görbe
vonalakkal, bizarr rajzokkal, amelyeket soha senkinek nem engedett elolvasni. A tintapacák között bonyolult számítások rejtőztek, emberi testek vázlatai. – Menj, és szerezd meg ami kell. De ügyelj rá, hogy ne hagyj nyomot! Bólintottam. Nem ez volt az első alkalom.
Az egyetem anatómiai intézete a legmegbízhatóbb forrásom volt. Ott, a formalinszagú termek mélyén, mindig akadt valami, amivel a Mester dolgozhatott. De ma este más volt a helyzet. Az épület kapui zárva voltak, az őrök szokatlanul éberen járőröztek a folyosókon. Nyilván a múltkori eset miatt rendeltek el szigorúbb ellenőrzést. A Mester szavai visszhangoztak a fejemben: „…bármi áron” Ez a parancs nem hagyott teret a habozásnak, mégis egy pillanatra megtorpantam. Talán jobb lenne visszafordulni? Azt mondani, hogy ma nem sikerült? De ez nem volt opció. A Mester nem ismert kegyelmet, és én sem engedhettem meg magamnak a kudarcot. Mély levegőt vettem, összeszorítottam a fogam, és az árnyékok között lopakodva folytattam az utamat. Lassan, hangtalanul indultam a boncterem felé, minden lépésemet gondosan mérlegelve. A folyosón csak a saját lélegzetemet hallottam, tompán visszhangzott a hideg falakról. Az ajtó zárja nem volt különösebben erős, egyetlen határozott mozdulattal feltörtem. Amint beléptem, az ismerős szag csípőssége azonnal az orromba kúszott, mintha maga a halál lehelt volna rám.
A csend nyomasztó volt, nehéz, ám én otthonosan mozogtam benne. Egykor borzongtam ettől a helytől, de mostanra már hozzám tartozott. Ez a világ a Mester világa volt, és már én is a részévé váltam.
Nem vesztegettem az időt. Határozott mozdulatokkal válogattam: egy női lábszár, egy felsőkar – pontosan az, amikre a Mesternek ma szüksége volt. A zsákom már majdnem tele volt, amikor halk léptek zaját hallottam a folyosóról. Megmerevedtem. Egy árnyék mozdult az ajtó üvegén túl, torzan elnyúlva a halvány fényben. A kilincs lassan lenyomódott. A szívem vadul vert, de nem mozdultam. Az ajtó résnyire nyílt, majd belépett valaki. Egy diák volt, fiatal, sovány, szemüveges fiú, valószínűleg csak tanulni érkezett. Az asztalhoz ült, és elmélyült a jegyzeteiben, nem vett észre.
Óvatosan, centiről centire hátráltam, lépteimet tökéletesen a terem nesztelen csöndjéhez igazítva. Ha felnéz, ha észrevesz, ha csak egy pillanatra megérzi a jelenlétem… De nem nézett fel.
A kihalt városi utcákon sietve haladtam, a fejem lehajtva, vállaim összehúzva, próbáltam eggyé válni az árnyékokkal. A macskakövek nyirkosak voltak a hajnali párától, a lámpák fénye sápadtan pislákolt, mintha maga a város is félálomban lebegne. Már csak néhány lépés választott el a mellékutcától, ahol végre eltűnhettem volna, amikor egy éles kiáltás vágta ketté az éjszaka csendjét.
– Hé! Mi ez itt?!
Megmerevedtem. A gyomrom görcsbe rándult, az ujjaim ökölbe szorultak, ahogy lassan, kimérten hátrapillantottam. A földön, nem messze tőlem, egy elhagyott női lábszár hevert a köveken. A gyér utcai lámpa fényében groteszk árnyékot vetett a járdára. Csak ekkor vettem észre, hogy a zsákom kiszakadt. Egy férfi – talán egy későn hazatérő munkás – közelebb lépett, majd rémülten hátrálni kezdett. Arcán először döbbenet, aztán undor és pánik tükröződött. Egy másik alak habozás nélkül lehajolt, felkapott egy levágott kezet a földről, újságpapírba csomagolta, és a kabátja
alá rejtette. Léptek dübörögtek a macskakövön, valaki rendőr után kiabált. Nem várhattam tovább. Ösztönösen mozdultam, és rohanni kezdtem.
A szűk sikátorokon át vetettem magam a sötétségbe, a lábam tompán csattant az
útteseten. A zsákom már használhatatlan volt, a maradványok szétszóródtak mögöttem, mint egy morbid nyom, amelyet akaratlanul is hátrahagytam.
Mögöttem egyre erősödtek a kiáltások.
– Gyilkosság! – sikoltott egy női hang.
– Egy sorozatgyilkos van közöttünk! – kiáltotta valaki más, és a rémület hullámokban
terjedt végig az utcákon.
A rendőrök már közel lehettek. Nem tudtam, mennyien jönnek, de a távolból hallatszó
füttyjelek, a parancsokat kiáltó hangok egyértelművé tették: hajtóvadászat indult.
A sötét éjszaka súlyos árnyékként nehezedett rám, amikor végül elértem a Mester házát. A kezem remegett, a tüdőm lángolt a futástól, és minden lépésnél úgy éreztem, mintha az egész város a nyomomban lenne. Zihálva estem be az ajtón, az utolsó erőmmel behajtva magam mögött.
Odabent csend fogadott. A levegőt áthatotta a gyertyák égő kanócának kesernyés illata és a régi papírok poros szaga. A Mester még mindig az asztalánál ült. A zsákot a lábai elé dobtam.
– Csak ennyi maradt – préseltem ki magamból a szavakat.
Felnézett rám. A tekintete rezzenéstelen volt, mint mindig, de amikor kinyitotta a zsákot, egy pillanatra megrándult az arca. Egyetlen apró rezdülés, amelyet csak azok vesznek észre, akik éveken át figyelik őt, akik tudják, mit jelent a legapróbb változás is a mimikájában. Nem volt elégedett.
– Nem elég – mondta halkan, szinte csak magának, majd letette a zsák tartalmát az
asztalra. – Folytatnunk kell.
A szívem még vadul zakatolt, de a légzésem fokozatosan egyenletessé vált. Tudtam,
hogy nem lesz dühös. A Mester soha nem kiabált, soha nem mutatott érzelmeket úgy,
ahogyan a közönséges emberek. Nem csapott az asztalra, nem fenyegetőzött. Mindig csak gondolkodott, jegyzetelt és tervezett. Figyeltem, ahogy az ujjai közé vesz egy ép maradványt – egy lábfejet – amelyet elégedetten forgatott meg a gyér fényben. A homloka ráncba szaladt, lassan felemelte a tekintetét, és rám nézett.
– Legközelebb óvatosabbnak kell lenned, Igor.
Lassan felnyitotta a megviselt jegyzetfüzetét, ujjai nesztelenül siklottak a lapok között.
Tollát kimért mozdulattal a papírra érintette, és néhány sort írt bele, mintha csak egy
hétköznapi számítást rögzítene. Aztán hangtalanul összecsukta a könyvet, és a gyertyafényben a borító aranyozott betűi felsejlettek előttem: dr. Frank István Viktor.
