1.
Valami csattan a konyhában. Egy tányér talán, vagy egy pohár esik le. A hang éles, de nem ez fagyasztja meg benne a vért, hanem a sikítás, ami utána következik. Éva hangja. Az a fajta sikítás ez, amitől az ember gyomra összerándul, amitől az udvaron még a kutya is elhallgat.
Ledobja a baltát, amit az előbb még a tűzifára emelt, és futni kezd a ház felé. A küszöbnél majdnem elesik, a tenyere súrolja a koszos ajtófélfát, ahogy beront a konyhába. Éva a földön térdel. A lába alatt recseg a padló, ahogy közelebb lép. Nem tudja, mi történik, nem érti, csak Évát látja. A nő keze remeg, amikor rá néz, de nem mond semmit. Nem kell. Már tudja.
2.
A nap vakítóan süt, a por vastagon rárakódik az izzadt bőrére. Sándor biciklije recsegve fékez az udvaron, a lánc is csikorog. Mindig van nála egy doboz cigi meg egy fél liter pálinka, ezek nélkül sose jön.
– Na, Miklós, megcsináljuk?
Éva az ajtóban áll, karba tett kézzel. Nem szól, de látja a tekintetében azt a néma könyörgést. Hogy mondjon nemet. Hogy ne engedje ezt az embert az életükbe, a házukba, a világukba.
– Meg.
Mire megisszák, a pálinkát beesteledik. Sándor az éj leple alatt mászik fel az oszlopra. Könnyedén, gyorsan, látszik, hogy nem először csinálja. A kampót a drótra akasztja, aztán az ablakon át behúzza a vezetéket a házba. Miklós tudja, hogy amit tesz, törvénytelen. De mit tegyen? Hónapok óta sötétben élnek. A gyerekeknek nincs rendes ruhájuk, nincs meleg étel. Az az istenverte hűtő ott áll a sarokban, üresen és áram nélkül.
Mikor felkapcsolja a villanyt, Éva a fejét rázza, de nem mond semmit.
Később, az ágyban, halkan annyit súg:
– Ez rossz ötlet volt, Miklós.
Miklós a plafont bámulja a sötétben. Tudja, hogy Évának igaza van.
3.
A szoba rideg és idegen. A fénycső hidegen vibrál fölötte. Nem néz a rendőr szemébe.
– Maga tudta, hogy illegális áramot vételeztek?
Bólint.
– És azt tudta, hogy ez életveszélyes?
Ezúttal nem felel azonnal. Nem így. Nem teljesen. Nem gondolt bele.
A rendőr sóhajt, összefűzi az ujjait az asztalon. A dossziéja tele van papírokkal. Van benne orvosszakértői vélemény, pszichológiai jelentése, tanúvallomások. Miklós élete szétcincálva, apró részletekre bontva, betűk és számok formájában. A szomszéd helyiségből Éva hangja szűrődik át. Zokog. Olyan hangosan, hogy a falak sem tudják elnyelni. Nem emlékszik, mikor hallotta sírni utoljára. Talán akkor, amikor az utolsó villanyszámlát kézhez kapták, még a régi házban, amikor megtudták, hogy ennyi volt. Kilakoltatás. A semmibe.
A rendőr halkan, szinte unottan teszi fel a következő kérdést.
– Ki szerelte fel a kampót az oszlopra?
Most először emeli fel a fejét. A tekintete találkozik a rendőrével. Nem pislog, nem keres szavakat.
– Én voltam.
A rendőr nem válaszol.
4.
A ház, amit kaptak, nem ház. Falak, amelyek alig állnak, egy tető, ami néhol lyukas, és a padló, ami inkább föld, mint deszka. Se víz, se áram, se gáz. Csak a huzat jár benne szabadon, mintha több joga lenne itt lenni, mint nekik.
A faluban megvetik őket. A boltban halkan suttognak mögöttük, a lányokat kicsúfolják az óvodában, iskolában. Hogy koszosak, hogy büdösek. Nem tudja, mit mondanak vissza, ha mondanak egyáltalán valamit. Éva esténként söpri a földet a rozoga seprűvel. Mintha azzal valamit eltörölhetne. Mintha ha elégszer végighúzza a fapadlón, tisztább lenne a levegő, a napjaik, az életük. A négy lány csendben ül a sarokban, Bandika a földön hasal, egy üres műanyagpalackot gurít. Egyik kis kezével a poros padlóra támaszkodik, a másikkal bele-beleüt a palack oldalába. Járni is alig tud még, de a kezével már játszik.
Miklós próbál dolgozni. Favágás, sitt cipelés, bármi, ami adódik. De mindig akad valaki, aki fiatalabb, gyorsabb, kevesebb pénzért elvállalja.
Egyik este, amikor már mindenki alszik, Éva azt mondja:
– El kellene mennünk innen.
– Hova?
Hátat fordít neki.
A bíró fáradtnak tűnik, az orrnyergét dörzsöli. Miklós csak egy aktakupac előtte, egy újabb lezárandó ügy. Az ügyész felolvassa a vádat. Gondatlanságból elkövetett emberölés. A pszichológus szakértő szerint alacsony az intelligenciája, ezért nem tudta felmérni a kockázatot. Mond egy számot, nyolcvanöt. Miklós nem tudja mit jelent. De azt tudja, hogy nem azért csinálta, mert buta.
A bíró kihirdeti az ítéletet. Felmentik. Ártatlan. Éva is. De ahogy ott áll a tárgyalóterem közepén, és hallja, ahogy koppan a kalapács, tudja, hogy ez nem igaz. Nem ártatlanok. És soha nem is lesznek azok.
6.
A küszöbnél majdnem elesik, a tenyere súrolja a koszos ajtófélfát, ahogy beront a konyhába. Éva a földön térdel. A haja csapzott, az ujjaival görcsösen kapaszkodik valamibe. Bandika fekszik előtte. Éva még mindig sikít. Egyre rekedtebben, egyre kétségbeesettebben, mintha a hangja erejével visszahúzhatná őt az életbe. Mintha ha elég hangosan hívja, akkor még visszafordulhat.
A lányok a sarokban állnak, egymás kezét szorítva. Nem sírnak. Nem mozdulnak. Csak néznek. A szomszédok már összegyűlnek az udvaron. Látja őket az ablakon át. Nem jönnek be, nem segítenek. Ők is csak állnak, és néznek.
7.
A ház hideg. Megint nincs áram. A sötétség újra visszaköltözött ide, mint egy régi lakó, aki tudja, hogy itt úgyis mindig lesz helye. A kampó még ott lóg az oszlopon, rozsdásan, csupaszon. Senki nem vette le. Már senkit sem érdekel. Az az istenverte hűtő még mindig ott áll a sarokban, némán, üresen ugyanúgy, ahogy azon a napon is. Éva elment a gyerekekkel. Egy másik faluba, egy másik életbe. Ő maradt.
A kampóra néz. Arra gondol, milyen könnyű volt felakasztani. Egyetlen mozdulat, és már ott volt. Most meg itt ül, egyedül az üres házban, a halál emlékével. Az éjszaka csendjében hallani véli Éva sikolyát újra és újra. A végén mindig ugyanaz történik. Mindig. Végtelenszer ismétlődve.
A kampóra gondol, milyen könnyű rá felakasztani bármit.