Jeney Zoltán: Egy másik én (részlet)

Első fejezet

Apám csütörtökön meghalt.

A tény lassan, hidegen szivárog be a tudatomba – akár a hajnali derengés, ahogy megül a lakótelep szürke tömbjein -, majd némán helyet követel magának. A sötétség még tartja magát a vasbeton falak közt, csak a főút tompa, sárga fényei olvadnak bele lassan az ég világosodó peremébe. Az ébresztő recsegése élesen metszi ketté a csendet, de pillanatok múlva beleolvad a szomszédból átszűrődő kutyaugatásba. A felettünk lévő lakásban megszólal egy villamoscsengő-szerű ébresztő. A panelház falai átengednek minden zajt. Megindul a reggeli monoton kakofónia: zubogó csapok, vécéöblítések, sietős léptek. A koreográfia minden lakásban ugyanaz.

Félig öntudatlanul nyúlok a telefonomért, hogy újabb öt perc szundit kérjek. A szemhéjam nehéz és ragacsos, a szobát szűrt félhomály lengi be, az ablaküveg bepárásodott a kinti hideg leheletétől.

Eszter mozdulatlanul fekszik mellettem, légzése nyugodt, egyenletes. Ösztönösen közelebb csúszom hozzá, egy pillanatra érzem testéből áradni a meleget a takaró alatt. Valaha ez a közelség megnyugtatott – most inkább csak fáradt közönyt hoz. Nem ébresztem fel. Minek is? Néhány perc, és ő is felkel. A számban érzem az éjszaka pangó, fanyar ízét – mindig így van ébredéskor. Talán a stressz, talán az öregedés. Egy ideje minden reggel maró ürességgel ébredek, és ez a keserű szájíz mintha a testem halk válasza volna a bennem tátongó hiányra.

Még most sem tudom pontosan, mit kellene tennem. Papírok, temetés, hagyaték – fogalmam sincs, hol kezdődik ez az egész, és őszintén szólva, nem is érdekel. Évek óta alig beszéltünk, évente egyszer, talán kétszer – akkor is én hívtam. Már semmi nem kötött össze minket, csak egy név volt a telefonomban, amit ritkán érintettem meg. Anyám sem tartotta vele a kapcsolatot, ő már régen lelépett. Most meg egy hivatalos hangú e-mail szerint én vagyok az, aki intézkedhet.

A plafont bámulom mozdulatlanul, várom, hogy elmúljon a reggeli merevedésem. A panel vakolata a halvány fényben kísérteties árnyékokat vet, a repedésekből lassan kirajzolódnak a megszokott alakzatok. Egy hosszabb repedés folyóvölgyet idéz a mennyezeti panel illesztésénél, körülötte hajszálrepedések ágaznak szét, mint valami térkép finom vonalai. Minden reggel ugyanezt a tájat nézem ébredéskor. Évekkel ezelőtt még terveztük, hogy kifestjük a szobát, kijavítjuk a hibákat. Mostanra csak mechanikusan nyugtázom: igen, itt vannak még. A lakás velünk együtt öregszik.

A telefon újra csipog – 6:15. Átgördülök, leállítom. A testem tiltakozik minden mozdulat ellen: a derekam átfagyva, a gerincem recseg, ahogy felülök. Negyvenhárom vagyok. A testem nem hazudik – pontosan tudja, mi múlt el. A sötét szobában a papucsom után tapogatok. Az egyik az ágy alá csúszott, a másikban egy játékfigura bújt meg: egy párduc, ha jól látom. Bosszúsan kipiszkálom. Pár éve még meglepett volna. Most csak vállat vonok. Legalább nem lego. Az fáj.

Kitámolygok a konyhába. A pulton ott vár az este odakészített bögrém, benne előre beleszórt instant kávé – már csak vizet kell forralni. Kattintom a vízforralót, közben összehúzom magamon a köntöst. Az ablakon át látom, ahogy köd ül a házak között, a hajnali levegő mozdulatlan, a hangokat elnyeli a ködszita. Valahol egy autóriasztó vijjog – mintha maga a hajnal is tiltakozna az ébredés ellen. Felkapcsolom a neonlámpát: hideg fénye brutálisan metszi ketté a félhomályt, a mosatlan edények éles, torz árnyékot vetnek a falra.

A falon naptár lóg. Nem tudom, miért van még – hiszen a telefonomon is megnézhetném a dátumot. Egy tavalyi reklámnaptár, rajta egy gyógyszergyár logója. A lap tetején tájkép: hegyvidék fenyvesekkel. Egész szép is lehetne, de a nyomtatott kép fakó, olcsó. Már négy napja át kellett volna lapozni. Nem tettem meg. Négy napja november van – apám is négy napja halt meg. Véletlen egybeesés, de közben arra gondolok, hogy talán csak azért nem lapoztam eddig, mert apám is benne ragadt az októberben. Aztán vállat vonok. Úgy hagyom a naptárat, úgysem nézi senki.

Előveszem a tegnapról maradt két szelet kenyeret. Kissé szikkadt már, de így is megeszem. Vajat kenek rájuk, felvágok egy paradicsomot. Az összeállított szendvics ízetlenül bámul vissza rám a tányérról. Kinyílik mögöttem a hálószoba ajtaja, Eszter lép ki, magára tekert köntösben, arca még gyűrött. Mennyi az idő, kérdi rekedten, de nem vár választ. A hangjából hiányzik a kíváncsiság, inkább csak megszokásból kérdez. Időben vagyunk, felelem, miközben töltök magamnak a felforrt vízből. Instant kávé. Íze pont olyan, mint az életem: unalmas és pontosan három másodpercig tart az íze, de a koffein miatt muszáj ledöntenem. Eszter már a gyerekek szobája felé tart, hallom papucsainak csoszogását a linóleumon. Pár halk szót szól odabent, én pedig a konyhapultra könyöklök, és belekortyolok a gőzölgő fekete löttybe. Forró és keserű – éppen megfelel a reggeli hangulatomhoz.

A gyerekszobából halk mormogás, majd nyöszörgés hallatszik. Anna, a kisebbik lányunk – kilenc lesz jövő hónapban – mindig nyűgös ébredéskor. Most is hallom vékony hangját, anya, még öt percet. Eszter fáradtan csitítja, nincs idő, kicsim, fel kell kelni. A nagyobbik, Máté, valószínűleg már ébren van. Tizenhárom éves kamaszként azonnal a telefonja után nyúl ilyenkor. Általában már az ágyban fekve csetel vagy videókat néz, miközben mi kint a reggelit készítjük. Biztos vagyok benne, hogy most is ezt teszi: bámulja a kijelzőt félig csukott szemmel, a könyökére támaszkodva.

Visszazökkenek a saját reggelimhez. Megrágom a száraz szendvicset, közben behunyom a szemem. Néhány évig próbáltunk közösen reggelizni, valamiféle családi menetrendet tartani, de mindig kudarcot vallott. A gyerekek kelletlenül csatlakoztak – ha egyáltalán kikeltek időben az ágyból -, mi pedig ingerülten kapkodtunk. Mára mindenki külön utat jár: én előbb felkelek, egyedül bekapok valamit, Eszter később csatlakozik, a gyerekek pedig többnyire kihagyják a reggelit. Este általában veszek nekik valamit másnapra – croissant-t, kakaós csigát, valami édeset. Aztán eldugom. Ha nem tenném, Máté az utolsó morzsáig befalná még este, és Annának semmi nem maradna másnapra a suliba. Csak így működik. Néha azért esznek valamit indulás előtt: pár kanál zabpelyhet tejbe áztatva, vagy egy banánt menet közben. Ma nincs kedvem figyelni, hogy egyáltalán esznek-e.

Eszter tereli ki őket a konyhába. Anna haját félig megfonta már, a lányom félálomban vonszolja maga után a kék, unikornis alakú plüssét. Máté a falnak dőlve áll, álmos tekintettel a telefonja kijelzőjét fixírozza. Hóna alatt az iskolatáskája, cipőfűzője félig kilazulva lóg. Nem szól hozzám, és én sem őhozzá. Csak egy újabb reggel, amelynek a vége, hogy mindenki szétszéled. Jó reggelt, mondja végül félhangosan, inkább csak udvariasságból. Egy pillanatra elmosolyodik valamin, amit a telefonján lát, aztán visszasüllyed a közönybe. Nem tudom, mi köti le a figyelmét – és igazából nem is érdekel.

Magamra kapok egy inget és egy kopott nadrágot. Az ing gyűrött, de nem számít. A nyakkendőt majd megkötöm az irodában, ha épp olyan a kedvem. Öltönyt ritkán hordok – nálunk nem kötelező. Inkább felveszek egy kinyúlt pulóvert, ami egykor világoskék volt, most inkább már szürkés. A hajam kócos, végighúzom rajta a fésűt egyszer-kétszer, csak a látszat kedvéért. Senkit sem érdekel, milyen a hajam, és különben is rövidre van nyírva, könnyű rendben tartani.

Mire visszaérek a konyhába, a gyerekek már eltűntek a fürdőszoba irányába, hallani a fogkefék surrogását, vízcsobogást. Eszter épp a kabátját veszi fel a fogasnál. Nem hiszem el, hogy már megint hétfő, motyogja maga elé, anélkül hogy rám nézne. De, az van, felelem akaratlanul.

Ahogy a konyhapultnál állok, és a gyerekek mozdulatai lassan feloldódnak a reggel tompa zűrzavarában, valami hirtelen visszaránt. Talán a kávé fanyarsága, talán Máté lehajtott feje, vagy Anna kezében az a kopott, kék plüss. Nem tudom pontosan. Csak azt érzem, hogy újra ott vagyok abban a régi lakásban, ahol minden túl korán, túl hangosan és túl hidegen kezdődött.

A gyerekkori reggeleink valójában nem is voltak igazi reggelek – inkább a nap önkényes, könyörtelen kezdetei, amelyek erőszakkal rántottak bele egy olyan ébrenlétbe, amelyre soha nem vágytunk igazán. Már akkor, abban a szűk, levegőtlen konyhában ülve is pontosan éreztem, hogy ez a rideg fény, a rádió alig hallható háttérzaja és az ablakon beszivárgó, csípős levegő valamiféle sértés – vagy talán figyelmeztetés: az élet többnyire nem kellemes, mégis fel kell kelni, mert nincs más választás.

Apám borotválkozása sajátos rituálé volt. A fürdőszobaajtó mindig résnyire nyitva maradt, félmeztelen alakja jól látszott a tükör előtt, derekára csavart törülközője hanyagul lógott. Arcát vastagon borította a sűrű, fehér hab, kezében rozsdás, fémnyelű borotva, amellyel lassú, szinte meditációs mozdulatokkal húzta végig az arcát. A másik kezében mindig ott parázslott a cigaretta, a hamu hol a mosdókagylóba, hol a padlóra hullott. A füst nyugodt, spirálszerű gomolygással emelkedett a mennyezet felé, lassan körülölelve apám tükörképét, míg az el nem homályosult. Néha úgy tűnt, mintha épp ez a homály segítené őt túlélni a napot. Időnként hosszú másodpercekig mozdulatlanul bámulta önmagát a tükörben, mintha próbálná felismerni azt az idegent, akivé vált.

A konyhában anyám egészen másféle transzban létezett. Ő éppen a folytonos mozgásban talált rá arra az öntudatlan nyugalomra, amely nélkül képtelen lett volna túlélni a reggeleket. Tojást vert fel gyors, dühös mozdulatokkal egy régi zománcos tálban, a fém villa fáradtan csikordult a tál falán. A rádióban régi zene, időjárásjelentés, hírek egy messzi háborúról, mindez halkan, alig érthetően. Anyám arca feszült volt, minden mozdulatába sietség és nyugtalanság költözött. Egy apróság is elegendő volt, hogy robbanjon: egy kifogyott mosószer, egy ottfelejtett pohár, egy koszos zokni. A legjelentéktelenebb dolgok is elégnek bizonyultak ahhoz, hogy a reggeli csend törékeny burka szétzúzódjon.

Aznap reggel is pontosan ez történt. A tojás odaégett, füst szállt fel a serpenyőből, mire anyám élesen felkiáltott. Nem emlékszem már, mit mondott, csak a hangjára: dühös volt, éles, szinte gyűlölettel teli. Apám lassan, tompán válaszolt, mintha a szavai már azelőtt meghaltak volna, hogy kimondta volna őket. Ettől anyám csak még jobban feldühödött, a szavak gyorsan, fájdalmas kegyetlenséggel csattantak közöttük, akár egy rosszul irányzott, mélyre ható csapás, amelynek a végén már senki sem tudja, ki ütött először.

Én csak ültem a széken, ölemben szorongatva a párnámat, és néztem, ahogy két felnőtt ember tehetetlenül feszül egymásnak. Anyám sírt talán, vagy csak a hagymavágástól kicsordult könnyeit törölgette – már nem emlékszem pontosan.

A veszekedés hevében egyikük sem vette észre, hogy Bence, az öcsém, aki addig némán ült, és már kabátban, iskolatáskával a kezében várakozott, egyszer csak felállt, és hangtalanul kilépett az ajtón. Csak én láttam ezt az apró, alig észrevehető, mégis életbevágó mozdulatot.

Negyedóra telt el, mire anyám először megkérdezte, hol a Bence. Hangjában eleinte csak bosszúság csendült, aztán bizonytalanság, majd egyre nyilvánvalóbb félelem, végül pánik. Apám csak állt némán, kezében a sokadik, rég kihunyt cigaretta, arcán a félig rászáradt borotvahabbal. Anyám sietve, cipőjét meg sem kötve rohant el az iskolába, de Bence nem volt ott. A tanító tanácstalanul csóválta a fejét.

A nap rettenetes lassúsággal vánszorgott. A szomszédból hívták fel a rendőrséget, saját telefonunk akkor még nem volt. Apám magába roskadva hallgatott, anyám sírva, motyogva járkált a lakásban, én pedig mozdulatlanul ültem. A serpenyőben az odaégett tojás ott maradt, mint valami sötét, nyomasztó szimbólum.

Aznap nem kellett iskolába mennem, apám úgy döntött, maradjak vele, mintha pusztán a jelenlétem elég lehetne ahhoz, hogy valamit mégis megmentsen. Egész nap együtt voltunk – egymás mellett, de valójában mérhetetlen távolságra, egy feszült, fojtogató csendben, ahol minden percet a kétségbeesés és a bénító tehetetlenség járta át. Csak homályos, töredezett emlékfoszlányaim maradtak erről a napról: bevillanó pillanatok, mint a rendőrőrs füstszagú folyosójának zöld linóleumpadlója, a falak nyirkos penészfoltjai, vagy az ügyeletes tiszt fáradt, közömbös arca, ahogy rutinszerű mozdulatokkal töltötte ki a jegyzőkönyvet. Emlékszem apám remegő kezére, amikor cigarettát tartva kimondta a nevünket, hangja megbicsaklott, mintha hirtelen már ő maga sem lenne biztos abban, kik vagyunk mi valójában. A nap többi része áthatolhatatlan, sűrű köddé vált. Csak néhány elszigetelt kép maradt meg: az üres villamos belseje, ahol apám némán ült mellettem, miközben az ablakon túl hangtalanul suhantak el a város épületei, vagy amikor apám megállt egy sarki trafiknál cigarettáért, én pedig az utcán vártam, figyelve, ahogy eltűnik a bolt félhomályában. Teljesen egyedül éreztem magam, elveszettnek, mint egy hátrahagyott tárgy, amelyre már senkinek sincs szüksége. Ezek a jelentéktelennek tűnő, mégis kitörölhetetlen pillanatok maradtak abból a napból, abból a szorongással és tehetetlenséggel teli, néma napból, amely később egész életemen át elkísért, minden látszólagos felejtés ellenére.

Este kopogtak. Anyám halkan felszisszent, apám megdermedt. Én mentem ajtót nyitni. Nagyanyám állt ott, mellette Bence. A cipője sáros volt, a kabátja gyűrött, a haja összekuszálódott, mégis egyenes háttal állt, nyugodt tekintettel. Reggel szó nélkül indult el. Felszállt egy vonatra, és egyedül elment Dömösre. Most nagyanyám kezét fogva jött vissza. Telefonunk nem volt még, így telt az egész nap: a bénultság csendjében, a bizonytalanság fullasztó állóvizében.

Senki sem kiabált. Anyám némán sírt, könnyei hangtalanul peregtek végig az arcán. Apám lassan oldalra lépett, mintha önmaga elől is hátrálni próbálna. Én pedig csak néztem Bencét. Az öcsém arcán egyszerű, csöndes büszkeség ült, valami tiszta, megrendíthetetlen nyugalom. A tekintete egyenes volt, nyílt, akár egy csendes tó sima víztükre. Olyan bátorság volt abban a kilencéves gyerekben, amely belőlem egész életemben hiányzott. Aznap reggel megértettem valamit, amit addig sosem: ő képes volt kilépni. Elindult. Megtette azt, amit én mindig csak elképzeltem – amit sosem mertem, még akkor sem, amikor a leginkább kellett volna.

Most, hogy apám már halott, és a saját gyerekeim a reggeli fásultságban lassan készülnek az iskolába, újra felrémlik bennem az a régi nap. Ott vagyok megint. A konyha hűvös csempéje, a füstszagú levegő, a feldúlt szavak – és Bence némasága. Csak állok, nézek, és tudom: vannak dolgok, amelyek sosem múlnak el igazán. Csak újra és újra visszatérnek, más hangon, más testben, de ugyanazzal a súllyal.

A gyerekek előkerülnek, kabátban, cipőben botorkálnak a bejárati ajtó felé. Máté fülében már ott a fülhallgató, aligha hallja, amit mondunk neki. Eszter épp csomagol valamit egy uzsonnás dobozba Annának: valószínűleg alma darabokat vagy kekszet. Tegnap nem voltam boltban. A lány közben a cipője orrával rugdossa az előszobaszekrényt. Én megiszom a maradék kávém, felkapom a válltáskám, benne a laptopom és néhány mappa. A kabátomat a vállamra vetem. Egy középszürke kabát, ami ki tudja hány éve megvan. Tökéletes uniformis egy szürke embernek. Indulunk, kérdezem, Eszter bólint, és egy gyors mozdulattal felveszi a vászonszatyrát, amiben a munkahelyi papírjai meg a női holmijai vannak. Anna felkapja a plüss unikornist, amit tegnap este keresett negyedórán át, miközben végig ott volt a párnája alatt. Máté bólint, de közben belebotlik a saját cipőfűzőjébe. Hétfő. Túléljük.

Kilépünk a lakásból. A hideg kőlapokon megcsap a jeges levegő, valaki szellőztet a folyosó végén. A negyediken lakunk, általában lifttel megyünk, de most látom, hogy a lift jelzőlámpája sötét. Megint nem működik. Már meg sem lepődöm: a panelház ötvenéves felvonója hetente romlik el. Száz lépcső lefelé – indulok előre gyalog. A gyerekek zúgolódnak mögöttem, Anna minden fokon két lépésnyit ugrándozik, közben nyafog, hogy fázik. Máté fülhallgatójából halk zene szűrődik ki, valami ritmusos, lüktető dallam, amit én nem ismerek. Eszter utolsóként zárja az ajtót mögöttünk, majd jön ő is.

A földszintre érve megpillantom az egyik szomszédot, épp a postaládáját üríti. Idősödő asszony, kezében reklámújságok és számlalevelek gyűlnek. Szemüvegét az orra hegyére tolva böngészi a borítékokat. Biccentek felé. Jó reggelt, mondom halkan. Az, kérdezi az asszony, fel sem nézve a papírjaiból. Inkább csak reggel. Halk kuncogásként próbál nevetni saját megjegyzésén, de inkább dohányízű köhögés lesz belőle. Az én postaládám üres. Régebben örültem, ha levelet kaptam, de mostanában csak a csekkek jönnek, meg reklámok. Ma éppen semmi. Az öregasszony motyog még valamit a hidegről. Valóban, a házból kilépve megcsíp a levegő. Összébb húzom magamon a kabátot. Számomra mégis ez a hirtelen hideg jelenti a reggel egyetlen valódi érzését. Inkább ez, mint a semmi.

A parkolóban megbújik az autónk a többi kocsi között. Egy huszonéves Opel, már meglátszik rajta az idő: a múlt héten is szervizben volt apró javításokkal. Eszter a vezetőüléshez indul, ő viszi a gyerekeket. Én legtöbbször busszal megyek a munkahelyemre, mert a belvárosban úgyis nehezen lehet parkolni, és nincs is ingyen. A bérlet viszont olcsóbb, és valahogy már nem is szívesen vezetek a reggeli dugóban. Sziasztok, mondom, amikor Eszter beindítja a motort. Egy kurta integetéssel válaszol, a gyerekek árnyékszerű alakjai a hátsó ülésen mozdulatlanul merednek előre, talán már vissza is aludtak. Az autó lassan kikanyarodik a lakótelepi parkolóból, én pedig egyedül maradok a szétszórt falevelekkel borított járdán.

A buszmegálló felé indulok. A telep belső útjain még alig van mozgás, pár kósza alak ballag a megállók irányába, néhány kutyasétáltató álldogál csipás szemmel a házak tövében. Az út mentén sáros, letaposott fűcsíkok, köztük cigarettacsikkek és összenyomott sörösdobozok – az éjszaka lenyomatai. A levegőben vizes őszi avar szaga keveredik a távoli kipufogógáz émelyítő aromájával. Úgy érzem az életem csupán egy epizód egy végtelenített tévésorozatban, amelyben egy nagyon szomorú statiszta szerepét kaptam, és még csak szövegem sincs benne.

Közben elérek a főút melletti buszmegállóhoz, itt már jóval többen vannak: talán tízen is várakoznak a három oldalról plexivel fedett megállóban. Egy fiatal lány dohányzik az oszlopnak dőlve, mellette két középkorú nő beszélget halkan. Közelebb érve hallom, hogy a hétvégéjüket taglalják: az egyikük a főnökét szidja, amiért vasárnap este is a közös csetcsoportban zaklatta őket új feladatokkal. Átfut az agyamon, hogy nálunk a cégnél is hasonló a helyzet: a munkánk beleszivárog a szabadidőnkbe, hiába nem fizetik. Nem mintha érdekelne már annyira.

A busz hörögve érkezik meg, ablakaiból meleg pára gomolyog kifelé. Egy öreg Ikarus, ezekből még fut néhány a vonalon. Hosszú évtizedek óta ugyanaz a zötykölődés, ugyanaz a levegőbe ivódott, fáradt műbőr és por szag – amitől az embernek a gyerekkori osztálykirándulások jutnak eszébe. Vagy a hányinger. A jármű belsejét neonkék fények világítják meg, különösen fakó sápadtságot adva mindenkinek. Egy közelben álló férfi arca olyan zöldes-szürke ebben a megvilágításban, mintha rosszul lenne. Talán valóban rosszul is van. Épp le tudok ülni egy kettes ülés ablak melletti helyére, miután egy iskolás kamasz feláll, és előre furakszik leszállni. Az ablak vastagon piszkos, alig látok ki rajta, csak a mozgó fények jelzik, hogy már indulunk is tovább.

A buszon mindenki pontosan ugyanolyan arckifejezéssel utazik, mint én, ezért néha azt hiszem, ez valójában egy rejtett szociológiai kísérlet, ahol azt vizsgálják, hány nap után kezdünk gyanakodni, hogy a mellettünk ülő már rég halott, csak még nem szóltak senkinek.

A busz ráfordul a főútra. Rögtön dugóba is kerülünk, ahogy várható volt. A hétfő reggeli csúcsidő tele van autókkal: állunk a kocsisorban, centiről centire haladva. A környék jellegtelen lakótelepi utcakép: szürke betonblokk épületek váltják egymást, földszintjeiken vegyesbolt, patika, zöldséges és egy használtruha-üzlet. Mindegyik fölött elnyúlt, megfakult reklámtáblák hirdetik az áruikat, az épületek tövénél graffitik. Valaki hangosan zenét játszik a telefonján, fülhallgató nélkül, egy rekedt hangú rap lüktet monoton a jármű belső terében. Néhányan rosszallóan pillantanak felé, de senki nem szól. Magamban megvonom a vállam: mindegy, mit hallgatunk, úgysem értem a szöveget.

Az ablakon át a város pereme csúszik végig: ipari területek rozsdamarta kerítései, autószalonok csillogó portáljai váltják egymást. Innen még jó pár kilométer a belváros. Előhúzom a telefonom, és végiggörgetem a híreket. A hírportál címei percek alatt tucatnyi tragédiát töltenek be elém: valahol a világban változatlanul háború zajlik, máshol az infláció dülleszti az árakat, itthon pedig politikusok marakodnak a koncon. Ugyanaz minden nap. Meg sem rezzen bennem semmi ezekre. Továbbgörgetek mechanikusan. Közömbösségem mélyén talán egy parányi szomorúság lapul, de az érzelmek már csak fátyolos ködön át jutnak el hozzám. Ez is a fáradtság jele: annyi mindent láttam már a világból a képernyőn keresztül, hogy egy újabb tragédia vagy botrány már nem éri el az ingerküszöböm. Csak az ujjamat mozgatom, mintha nem is élő lennék, csupán egy algoritmus, ami felesleges adatokat dolgoz fel.

 Egy idősebb férfi ül mellém. Kabátja vékony, nevetségesen az ehhez a reggeli hideghez, a gallérján megül a dohányszag – nem a friss cigarettáé, hanem az a rég beivódott, szinte bőr alá húzódó füstszag, amit már nem lehet kiszellőztetni, mint egy régen elhagyott szoba dohos levegőjét. A kezében újság, félbehajtva, ritmikusan dobol vele a térdén – türelmetlen, ideges mozdulat, gépies és kissé idegtépő. Minden koppanás tompán érkezik: a padlóra, a levegőbe, a benne rekedt időre. És mégis, számomra mást is jelent: valami ismerőset.

Apám csinálta így. Mindig, amikor dühös volt, de nem akart – vagy nem tudott – beszélni róla. Csak ült, a szája vékony vonallá zárva, és a népsporttal csapkodta a combját. Mint egy elfojtott ítélet. A mozdulat egy különös egyensúlyt hordozott: a feszültség és az önuralom közös nyelvét, amelyet már gyerekként is megértettem, anélkül, hogy valaha is magyarázatot kaptam volna hozzá.

Ősz eleje volt, de még épp eléggé meleg ahhoz, hogy ne kelljen kabátot venni, csak egy vékony pulóvert kaptam fel, amit apám rámparancsolt. Azt mondta, meccsre megyünk. A Fradi játszik. Akkoriban még semmit sem tudtam a játékról, a szabályairól, sem a ritmusáról, de amikor kimondta azt a szót: meccs, abban volt valami mágikus többlet, valami összetartozást ígérő súly. Mintha egy titkos világról beszélt volna, ahová csak a beavatottak léphetnek be. És most engem is elvisz oda.

A Népligetnél szálltunk le a buszról. Minden irányból áramló tömeg: zöld-fehér sálak, zászlók, hangos szavak. Azonnal éreztem, hogy ez több, mint egy játék – egy ősi rituálé. A stadion, amit addig csak tévében láttam, most valóságossá vált, hangos kiáltásokkal, sörszaggal, sült kolbász illattal és azzal a furcsa keverékkel, amit csak sok ember együttléte tud létrehozni: lárma és izgalom, feszültség és a bennem felgyülemlő gyermeki öröm. Apám egy kopott sapkát húzott a fejére, a szélét gyűrögette. Tenyerében aprót szorongatott, amíg a pénztárnál sorban álltunk. Nem szólt sokat, csak annyit: na, figyelj, ez igazi meccs lesz.

A stadionban a lelátón ültünk, nem túl jó helyen, de engem ez nem zavart. Körülöttünk férfiak álltak, ültek, kiabáltak, füttyögtek, a hangjuk nehéz súlyként ült meg a levegőben. Eleinte semmit sem értettem, a lelátót figyeltem, de éreztem, hogy nekem is szurkolnom kellene. Apám néha rám nézett, bólintott, aztán újra a pályára szegezte a tekintetét. Mintha vizsgáztatna. Mintha számítana, hogyan viselkedem. Próbáltam figyelni. Volt egy pillanat, amikor a Fradi majdnem gólt szerzett, és én ösztönösen felugrottam. Akkor rám mosolygott. Először aznap.

Aztán kikaptunk. Ők. Mi. A Fradi. Mert akkor már én is közéjük tartoztam, ha csak két órára is. Apám nem szólt. A meccs végét feszülten nézte végig, összeszorított szájjal. A lefújás után csak annyit mondott, na, baszd meg. A hangjában keserűség volt, mély, férfias csalódottság, amit még nem értettem igazán, de éreztem a súlyát.

Nem indultunk haza azonnal. Pár megállót még utaztunk, apám a kezében tartotta az újságot – pont úgy, mint most ez a férfi. És pont úgy kopogott vele a térdén. Nem mertem megszólalni. Csak figyeltem a lap szélét, ahogy mozog az ujjai között. Csak az újság, és az a fojtott férfi-csalódottság volt akkor ott velünk.

Leszálltunk egy presszónál – egy régi, füstszagú kocsmánál, ahol már a bejárat előtt csoportosultak a vereség keserűségében álló férfiak. Odabent félhomály, nikotinsárga falak, szotyihéj a padlón. A pult mögött egy savanyú arcú nő – biccentett apámnak. Körülöttünk férfiak zöld-fehér mezekben, poharakkal, gesztikulálva. Kiabáltak: szidták a bírót, az ellenfelet, a rendszert, egymást. Volt valami csillapíthatatlan elégedetlenség abban, ahogyan dühösen hadonászva, rekedt torokkal kiabálták, ez a kurva világ így működik, érted?

Én egy bárszéken ültem, a lábam nem ért le a padlóig. Egy jaffát kaptam, jéggel. Apám a második feles után már oldottabban mozgott, viccelt a pultossal, bekiabált valamit egy sarokban káromkodó kopasz férfinak. Én nevettem. Nem tudtam még, mit jelent az alkohol, mennyi a sok, mennyi a kevés. Csak láttam, hogy apám él. Hangos, mozgékony, jelen van. És hogy részese vagyok valaminek, amit eddig csak kívülről szemlélhettem.

Hazafelé gyalog mentünk. Talán nem akart villamosra szállni. Talán nem volt pénze, vagy csak úgy érezte, a séta józanít. Egy ponton játszani kezdett velem: mintha le akarna lökni a járdáról. Oldalról nekem jött, én megtántorodtam, ő elkapott. Nevettünk. Aztán újra. Úgy tett, mint aki lök, én meg úgy, mint aki elesik, de soha nem estem el igazán. Egy alkalommal megpördültem a saját tengelyem körül, mint egy balettáncos. Na, te ügyes vagy, mondta. Ez volt az első, amit aznap igazán nekem szólt. Egy mondat, ami máig megmaradt bennem.

Anyám már az előszobában várt. Az arca szigorú volt, a tekintete apámat vizslatta. Hol voltatok ennyi ideig, kérdezte. De apám nem válaszolt. Megint kocsmáztál, ugye? Szinte suttogta, de a hangja élesebb volt, mint bármelyik korábbi kiabálása. Akkor szólaltam meg boldogan. Képzeld, anya, játszottunk olyat, hogy apa lelök a járdáról, és utána elkap. Nagyon vicces volt! Bence, aki épp kilépett a szobájából, elnevette magát. Egy kisfiú gyerekes nevetése, aki nem érti, mi a komoly. Ez volt a fordulópont. Anyám arca megváltozott. A szája remegett, aztán a hangja megbicsaklott, végül üvölteni kezdett.

Aznap este, miközben anyám sírt, apám eltűnt a fürdőben, mi Bencével dülöngélőset játszottunk. Lökdöstük egymást, nevettünk. Mintha a világ kibillent volna, de ez csak játék lenne – nem valóság. Minden ferdének tűnt, és ez mulatságos volt.

Apám soha többé nem vitt el meccsre. Nem mondta, hogy miért.

A rideg fények alatt, a szemben ülő férfi lehajtja a fejét. Úgy tűnik, alszik – de nem. Csak menekül. Mint ahogy én is. Nem akarok szembenézni azzal, amire ez a mozdulat emlékeztet. Azzal az arccal, amely régen mellettem ült, és ma már csak ott van  valahol az összehajtogatott újságok lapjai között, a villamos rándulásásban, a meccs utáni vereségben, amit már soha nem felejtek el.

Rövid zötykölődés után a busz egy zsúfolt csomópontnál fékez le. Az ajtók szisszenve tárulnak, kilépek a jármű gyomrából a lármás tér aszfaltjára. A levegő nehéz a benzin- és kipufogószagtól, autók araszolnak minden irányból, türelmetlen dudaszó vegyül a villamos csilingelésébe. Álmos tekintetű emberek sodródnak mellettem, mindenki a maga járatát igyekszik elérni a forgatagban. Szótlanul várakozom a következő villamosra, ami csikordulva fékez le előttem, rezignáltan felszállok rá a tolongókkal együtt.

A villamos zsúfolásig tele, egybefüggő embermassza hintázik az apró rándulásokra. Hideg fémkapaszkodót szorítok, miközben a szerelvény lomhán megindul a széles körút ívén. Valaki a hátamhoz ér a tömegben, arrébb húzódom pár centit. Utálom, ha hozzám érnek. Az emberek közelsége mostanra szinte fizikai fájdalommá sűrűsödik. Nem most lettem ilyen. Ugyanilyen voltam régen is, csak akkor még fegyelmezettebben lepleztem.

A belvárosban leszállok a villamosról. Az aluljáróban mindig van valaki, aki egy penészes pizzásdobozra írva maga előtt tartja: Éhes vagyok, segítsenek! Mellette a falon egy gyorsétterem plakátja csábít, Most minden menü csak 990 Ft! – a kapitalizmus zseniálisan gonosz marketingstratégiája: olcsóbbá tenni a menüt, mint az együttérzést. A tér már nyüzsög, öltönyös fiatalok sietnek kávés pohárral a kezükben, turisták ácsorognak néhány kapualj előtt telefonjukat bogarászva. A házak homlokzata fekete korommal és múlthomállyal fedett, itt-ott azonban egy frissen vakolt épület virít közülük élénk színekkel, mintegy jelezve a város átalakulását. A járdán könyöklő tömeg sodródásában haladok az irodaház felé, ahol dolgozom. Nem nagy cég, de saját emeletünk van egy háromszintes, hatvanas években épült beton épületben. Semmi extra: sárgára festett falak, neonvilágítás a folyosókon, a lépcsőházban linóleum, amit már elkoptattak a cipők. Kártyával nyitom az emeleti ajtót, a beléptető rendszer pittyenése semleges köszöntőm immáron tizenegy éve minden reggel.

A lift fémes zúgásában ösztönösen nyúlok a nyakkendőmért. Elkezdem megkötni, bár nincs rá különösebb ok – puszta reflex, belülről jövő, régről hozott gesztus. A tükör visszaverődő fényében veszem észre, hogy a csomó kissé csálé. Már rég nem emlékszem arra, milyen a tökéletes szimmetria, de ez az enyhe torzulás most zavarni kezd. Reflexből igazítok rajta: gyors, mozdulat, a vastagabb szárat húzom lefelé. Ugyanaz a mozdulat, amit tizenhét éves koromban láttam apámtól – egyfajta fura, teátrális döntés, aminek semmi köze nem volt a kifinomultsághoz, mégis mindig határozottnak tűnt. Most is ugyanígy csinálom, ez a mozdulat valahogy megidézi őt, mintha egyszer csak visszaköltözne az életembe.

Akkoriban még nem tudtam rendesen nyakkendőt kötni. Egyszer, talán kétszer próbálkoztam vele előtte, de sosem lett belőle semmi használható, a csomó állandóan szétcsúszott. A ballagásom reggelén apám kötötte meg nekem. Mögöttem állt a fürdőszoba ajtajában, egyik kezében a reggeli kávé, a másikkal a nyakkendőmet igazgatta. A mozdulataiban még ott maradt az alvás tompaság, a reggeli cigaretta és a borotvahab illata a nyakam körül keveredett. Gyors mozdulat volt, na ilyen egyszerű, mondta és megütögette a vállamat. A csomó túl szorosra sikerült. Feszített, a torkomig húzódott, mégsem szóltam. Talán büszkeségből, talán mert abban a rövid ideig tartó közelségben azt hittem, most valóban figyel rám. Úgy tűnt, jelen van.

Még hittem abban, hogy egy ilyen apró mozdulat is jelenthet valamit. Hogy az a kéz a vállamon képes eltörölni éveket, amelyeket a hallgatás töltött ki. Azóta is azt a csomót kötöm, ugyanazzal az aránytévesztéssel. Egyetlen kis húzás, pár másodperc – és újra ott van. Az apám ujjai. Az illata. A mozdulat, a két ütem a vállamon, amely túl hirtelen maradt abba, mintha egy mondatot hagyott volna félbe. Mint amikor valaki levegőt vesz, hogy beszéljen, de aztán meggondolja magát.

A ballagáson az iskolaudvar zsúfolásig megtelt szülőkkel, tanárokkal és azokkal az arcokkal, amelyeket éveken át kerültem a folyosókon. Mindenki ünneplőben állt, feszengve. A beszédek egymást követték, a mikrofonból tompa, egyenletes hang áradt, mintha a reoülőkön a pilóták recsegős érthetetlen mondatai: szavak úsztak el mellettem, néha kihallottam egy-egy kifejezést, jövő, útravaló, büszkeség, aztán újra összefolyt minden. Az idő lassan telt.

A sorban haladtunk, kimért tempóban, fegyelmezetten. Amikor apám elé értünk, láttam, ahogy a kabátja zsebéből előhúzza a régi, tekercses fényképezőgépet. Felnézett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán belenézett a keresőbe, és kattintott néhányat. A zár tompán csattant. Végül visszatette a gépet a helyére. Ennyi történt.

Napokkal később, amikor előhívatta a képeket, egy délután együtt ültünk az ebédlőasztalnál. A fotók fakó színekben terültek szét előttünk, mintha már a papíron is kopottabb lenne minden. Végigpörgettem őket. A legtöbb képen nem én voltam. Zoli szerepelt rajtuk – akit mindenki csak Jolánnak hívott. Lányos arca volt, hosszú haja, épp olyan hosszú, mint az enyém. Sosem zavarta a gúnynév. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen az osztályból, akinek nem volt problémája önmagával. A képek közepén többnyire ő állt: hol mosolyogva, hol komoran, a napfényben, a szürke egyenöltönyben, virágcsokorral a kezében. Én csak akkor voltam a képen, ha ő is rajta volt. Először azt hittem, véletlen.

Megdöbbenve kérdeztem apámat a képek fölé hajolva, miért van az, hogy alig szerepelek rajtuk. Felnézett, vállat vont. Azt hittem, az te vagy. Ugyanolyan buzisan néztek ki mindketten.

A hangja száraz volt, mintha valami jelentéktelen dologról beszélne – akár az időjárásról vagy a boltban kapható tej áráról. Egy pillanatig nem tudtam megszólalni. A kezem a fotó fölött maradt, a tekintetem Zoli arcán.  Valóban, hasonlítottunk. De nem úgy, ahogy apám értette. Inkább csak két kamasz voltunk, akik még nem tudták, mit kezdjenek az arcukkal, a testükkel, az identitással, amit senki sem magyarázott el nekik.

Ott ültem a fotók fölött, és lassan világossá vált, hogy a hiány nem a képeken van, hanem bennem. Az apám nem látott. Nem csak a ballagáson, hanem úgy általában. Mintha mindig egy árnyékkal beszélgetett volna helyettem. Egy elképzelt fiúval, akinek rövid a haja, biztosak a mozdulatai, aki nem neveti el magát, ha komolynak kellene maradnia. Én nem voltam az a fiú. Soha nem is akartam az lenni. Ő mégis úgy tett, mintha az objektíven keresztül helyre lehetne igazítani a képet. Egy kattintás, és már nem én állok ott, hanem az, akit látni szeretne.

Azóta sem szeretem a képeket. Különösen azokat nem, amelyeken én is rajta vagyok. Mindig úgy érzem, hogy nem vagyok teljesen ott. Mint egy árnyék, amit véletlenül kaptak lencsevégre, miközben valaki mást próbáltak megörökíteni.

A nyakkendő most is szorosabb, de már nem zavar. Egy fojtó csomó, amely emlékeket őriz. Állok a liftben, a mozdulatom hirtelen megáll. Az apám mozdulata. Egy olyan emberé, aki sosem volt egészen jelen, csak pillanatokra. És azok a pillanatok sem voltak világosak – inkább csak villanások a sötétben. Most mégis ezek maradtak meg. Nem a beszélgetések, nem a nevetések, hanem a félrecsúszott nyakkendőcsomó, a véletlenül lekapott fényképek, és a vállvonás, amely mindent elárult.

Bámulom a vibráló monitort. Fent, sercegve pislákol egy neoncső, hideg fényében dermedten áll a levegő. Egyik kollégám épp elhalad mellettem, kávéspohárral a kezében. Jó reggelt, motyogja, én pedig hasonlóan visszasuttogom, reggelt. Fogalmam sincs, ki ő, pedig évek óta együtt dolgozunk. A nyomtató már kattog, feltehetően a reggeli meetinghez szükséges dokumentumokat nyomtatja valaki. A saját asztalom a sarokban van, a fal mellett. Egy kézmosó és teakonyha is van a közelben, legalább gyorsan elérem a kávéfőzőt, ha kell. Lehuppanok a gurulós székemre. Az íróasztalomon középen a monitor, mellette iratkupacok és egy telefon. A képernyő feketén bámul vissza, megnyomom a gombot, hogy feléledjen. Még összerakom a péntekről itt felejtett jegyzeteimet, amíg a gép hangosan fel nem böffen.

A böngészőm megkérdezi, hogy szeretném-e újra megnyitni az előző munkamenetet. Nem tudom eldönteni, a jelentésre vagy a pornóra gondol. Belépek a levelezésembe. Az első néhány e-mail között ott figyel a hétfő reggeli hírlevél a HR-től üde színekkel: motivációs idézeteket – Minden nap egy új lehetőség! és a céges buliról készült fotókat tartalmaz. Valaki félbevágott tortát tart a kezében, arca alapján már bánja. Gyorsan továbbkattintok. Következő üdvözlő e-mail az új belépő gyakornokokat mutatja be. Újabb arcok, akik majd két hónapig lelkesek lesznek, aztán beleszürkülnek ők is a mindennapokba. Közben a főnök ajtaján kitekintve integet, hogy menjünk be a megbeszélésre.

Ülök a neonfényes tárgyalóban, középszintű vezetők és fásult kollégák között. Kilencen gyűlünk össze. A főnökünk, Károly – a negyvenes évei végén járó férfi – ma kivételesen nyakkendőt is vett fel a fehér inge mellé. Mindig ki akarja hangsúlyozni, hogy ő a vezető, pedig közülünk került ki, még pár éve egyenrangú kolléga volt. Na, kinek milyen volt a hétvégéje? dobja fel a labdát mókásan. Némelyek bágyadtan rámosolyognak, a többség csak bólogat. Közülük Timi, egy harmincas kolléganő a lelkesebb. Kirándultunk a családdal a Pilisben, jó volt kiszellőztetni a fejet. A főnök helyeslően vigyorog. Szuper, ennek örülök. Elkapom Timi tekintetét, aki kíváncsi, mondok-e valamit, de csak egy halvány mosolyt erőltetek magamra. Mit is mondhatnék? Hogy az én hétvégém pontosan olyan volt, mint bármelyik másik hétvége? Hogy a családdal töltött idő is csak valami kábult rutin, tét nélküli lézengés? Hogy a lovak megint kibasztak velem? Ehelyett hallgatok.

A projektor vibráló fénye kékes derengést vet a falra, ahol a következő hónap nagyívű terveit taglaló prezentáció diái sorakoznak. Egymás után pörögnek a jelentéktelen számok és divatos szakszavak: innováció, szinergia, ügyfélélmény. Úgy teszek, mintha jegyzetelnék, de a tollam hegye csak köröket rajzol a notesz szélére.

A mellettem ülő osztályvezető unottan ismételgeti önmagát: azt hiszi, ha elég sokszor mondja ki, hogy stratégiai fókusz, attól majd történik valami csoda. A falon steril marketinggrafikonok vigyorognak le ránk. Károly monoton hangja távoli zümmögés csupán, mintha valahonnan a terem sarkából jönne, de nem fogom fel a szavai értelmét. Gondolataim lassan elmosódnak a jelenet mögött, és azon kapom magam, hogy egyáltalán nem figyelek.

Körbehordozom a tekintetem a hosszú asztal körül. Jobbra mellettem a HR-osztály vezetője a telefonját lesi az asztal alatt, mintha e-mailt írna titokban. Bal oldalon egy fiatal gyakornok firkál valamit a jegyzetfüzetébe, talán már ő is elvesztette a fonalat. Az meeting résztvevőinek arckifejezései között általános a közöny: mintha mindannyian tudnánk, hogy ez csak egy újabb időhúzó, kötelező kör, amit ki kell ülni. Az igazgatóhelyettes, egy kopaszodó, pocakos férfi, álmot köhög a markába. Egyvalakin látszik csak őszinte érdeklődés: az ablak előtt ülő fiatal marketinges lelkes fejbolintásokkal nyugtázza a főnök minden kliséjét. Talán azt hiszi, ettől majd előrelép, vagy csak ennyire naiv. Fáradt unalommal figyelem a játékát.

A prezentáció témája lényegtelen, évek óta ugyanazokat a köröket futjuk. Több mint tíz éve dolgozom ennél a cégnél, s mára már semmi ambíció vagy lelkesedés nem maradt bennem. Egykor hittem benne, hogy fontos, amit csinálunk, de mostanra csak a monoton, létfenntartó robot maradt. A fizetés kell a jelzálogra, a számlákra, de már nem érdekel, mit érünk el vagy mi lesz a projekt végeredménye. Ebbe is belefásultam.

A neonlámpák hideg fénye egyenletesen belepi a termet, a levegő egyhangúsága álmosító. Károly még mindig a diagramjait magyarázza szenvtelen arccal. Gondolataim ekkor lassan elkalandoznak. Nóra arca úszik be a tudatomba, mint egy lassan kibontakozó kép a sötét háttér előtt. Nem akarok rá gondolni, de mégis magától jön: finom szeplők az orrnyergén, halvány rózsaszín rúzsának nyoma a kávéscsészéjén. A vállára omló gesztenyebarna haj, ahogy reggel láttam a folyosón, amikor elment mellettem, mintha észre se venné, hogy ott vagyok. Mindig ügyelünk rá, hogy a munkahelyen kerüljük egymást, vagy legalábbis úgy tegyünk, mintha alig ismernénk a másikat. Ez most is sikerül: Nóra itt ül velem szemben a tárgyalóban, az arcán közönyös maszk, felváltva néz a jegyzeteire, majd a vetítővászon felé. A látszat szerint éppoly érdektelenül figyel, mint én.

A megbeszélés még további húsz percig vánszorog, de számomra már rég megszűnt létezni. Az utolsó diához érve Károly elégedetten kérdez rá, van-e bárkinek kérdése, mire mindenki a fejét rázza vagy az asztallapot bámulja. A terem lassan székek csikorgásával és kényszeredett köhécselésekkel telik meg, ahogy véget ér a meeting és a kollégák szétszélednek.

Felállok és összeszedem a papírjaimat, látszólag a többiekkel együtt indulok kifelé. Nóra már előresietett, egy pillanatra látom a hátát, ahogy eltűnik a folyosón balra. Ugyanazon az emeleten dolgozunk, de ügyelünk rá, hogy még véletlenül se menjünk sehova egyszerre.

A léptei visszhangzanak a kihűlt linóleumon. Egy pillanatig még utána nézek, de már nem látom. A mozgása – az a nesztelen lendület, ahogy a lófarokban összefogott haja ívben hullámozva követte teste mozgását – valamit előhív. Nem konkrét képet, inkább csak egy elhalványult emléket. A mozdulat olyan pontos, olyan ösztönös ismétlés, az idő mintha megnyílna, és a múlt, mint egy régi film kockái, lassan pergetné vissza önmagát.

Nem, Nóra nem hasonlít rá. Arcvonásaiban, tartásában semmi sincs abból a másik lányból. És mégis, valami megmozdul bennem, egy időtlen, homályos emlék. Nem a szememmel érzékelem, hanem mélyebbről, valahonnan, ahol a test emlékezik a maga nyelvén. A múlt nem kér bebocsátást. Betör.

Az ablak résnyire volt nyitva, a tavasz langyos levegője beszivárgott a szobába. A függöny lassan mozdult, mint egy álmos lélegzet, miközben a hangszóróból egy popdal szólt – olyan, amit Lilla ajánlott. Nem ismertem korábban, mégis úgy tűnt, mintha mindig is ez lett volna a háttérzene, de csak most vált hallhatóvá.

Lilla a földön ült, törökülésben, a pólóján apró festékpöttyök, egy korábbi technikaóráról maradhattak rajta. A haját összevissza tűzte fel, és időnként, ha nevetett, az egyik tincs a szemébe hullott. Úgy tűnt, nem zavarja. Én az ágy szélén ültem, valami papírfecni volt a kezemben, jegyzetelni próbáltam, de csak azt írtam le: jó ez az érzés. Aztán áthúztam. Nevetséges volt.

A zene hangos volt – nem zavaró, de kitöltötte a szobát. Lilla az egyik refrénnél rámutatott a hangfalra, azt mondta, figyelj, na ez az, hallod? Nem tudtam, mire gondol, csak bólogattam. Akkor nevetett. Nem az a harsány nevetés volt, inkább az, ami mögött ott van egy pillanatnyi zavar – mintha nem tudná, szabad-e igazán felszabadultnak lenni.

Aztán nyílt az ajtó. Semmi kopogás, semmi bocsánat. Csak a kilincs halk zöreje, majd az ajtó mozdulása. Apám állt ott. Nem mondott semmit, nem is nézett ránk. Egyenesen a magnóhoz ment, és lecsavarta a hangerőt. A zene halk suttogássá zsugorodott, mint ami szégyelli magát. Amikor kifelé indult, az ajtóban mégis rám nézett. A tekintetében nem tudtam eligazodni. Feszült volt az arca, mintha visszatartana valamit. Nem tudtam eldönteni, lenézés volt-e, harag, vagy csak egy mérlegelés, amelyben én nem álltam jól. Aztán kilépett, és az ajtó becsukódott mögötte.

 Lilla rám nézett, de nem szólt. Mintha nem is akart volna tudni semmit. Csak ült, elnémult ő is, mint a zene. A haját babrálta, majd halkan megkérdezte: Nem haragszik, ugye? Azt válaszoltam nem. De nem tudtam, igazam van-e.

Lilla nem sokkal később hazament. Ahogy kilépett az ajtón, a haja lendült utána – ugyanazzal a nesztelen, öntudatlan ívvel, mint az imént Nóráé az irodai folyosón. Az emlék egyszerre szúrt belém: nem a zene, nem a kérdés, még csak nem is apám. Hanem ez a mozdulat. Ez idézte fel bennem mindazt, amit addig nem akartam megérteni. Valami megváltozott akkor. Mintha egy üres tér nyílt volna közöttünk, amit sem szó, sem érintés nem tölthetett be. Csak a csend maradt – és a kilincs halk kattanása, amivel Lilla magára húzta az estét.

Másnap reggel a konyhában Bence némán pirítóst kent. A vaj lassan olvadt szét a kenyér felszínén. Aztán halkan, minden különösebb hangsúly nélkül csak annyit mondott, apa nem szereti a zajt. Nem nézett rám, és én sem kérdeztem vissza. Nem kellett. Éreztem, hogy nem a hangerőről beszél.

A ház csendje más lett utána. Nem az a régi, megszokott mindennapos némaság – hanem valami sűrűbb, nehezebb anyagú, amit már nem lehetett beszélgetésekkel megrepeszteni.  Lilla ritkábban jött. Először csak hosszabb szüneteket tartott két látogatás között, aztán egyszerűen nem jött többet. Egy délután, amikor találkoztunk, csak annyit mondott: Olyan furcsa ott nálatok. Tudom, válaszoltam. Nem beszélgettünk soha többet.

A zenét azóta sem hallgattam hangosan. Ha mégis, néha, ösztönből feltekertem volna a hangerőt, egy belső fék lépett működésbe. Nem félelem volt, inkább valami elővigyázatosság. Mint amikor az ember nem nyitja ki teljesen a régi szekrény ajtaját, mert tudja, hogy belül nincs rend, és ha mégis kinyitná, valami kiborulna, amit utána már nem lehet visszazárni. A zaj nemcsak a fülnek volt túl sok – az emlékek is megremegtek tőle, mintha a múlt hirtelen újra hallhatóvá válna.

Bence szobájának ajtaja sokáig csukva volt. Nem zárva – csak behúzva. Mint aki nem akar kizárni semmit, de beengedni sem. A csendből időnként apró zaj szűrődött ki, soha nem tudtam, mit hallok pontosan. Talán semmit. Talán épp azt, amit nem lett volna szabad.

És én? Gondolatban még mindig ott ülök a régi szobámban, a hangfal előtt, a hangerőt éppen középállásra tolva – ahogy gyerekkoromban. A dallam ismerős, a szöveget kívülről tudom. Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó, azt, hogy minden bűnöm megbocsátható. De valahogy még mindig nem értem a refrént, amit Lilla egyszer úgy mondott, hogy na, ez az.

Visszacsoszogok az asztalomhoz. Leülök, és egy percig csak meredek magam elé. Próbálom rendezni a gondolataimat, de őszintén szólva nincs mit rendezni. Automatizmus minden: megnyitom az Excel táblát, előkeresem a fájlok közül a jelentést. Rámeredek a cellákra, a számok oszlopaira. A múlt hónap eladási adatai sorakoznak előttem, néhol piros színnel jelezve a cél alatt maradó teljesítést, máshol zölddel a túlmutatókat. Egy pillanatra azon gondolkodom, hogy mi lenne, ha a színeket megcserélném. Csak úgy, tesztként. Vajon mikor tűnne fel bárkinek? Talán hónapokig senki nem szólna. Háromszor nézem végig a táblázatot, mire felfogom, mit is látok. Valójában közömbös. Ha a számok rosszak, abból se lesz semmi érezhető következmény, legfeljebb egy-egy fejmosás a felső vezetés részéről, aztán minden megy tovább ugyanúgy. Ha meg jók, akkor se kap senki jutalmat vagy elismerést. Legfeljebb egy sablonos e-mailben megköszönik, amiben valami ilyesmi áll: Köszönjük az elkötelezett munkátokat! és mellé csatolnak egy .png képet egy tűzijátékról. Látszatintézkedések között telnek a heteink.

Elmúlik tíz óra, majd tizenegy is. Az ujjaim között a tollamat forgatom, időnként a monitor alján futó órára pillantok. Látom, ahogy a másik szobából egy kolléga feláll, és kinyújtóztatja a derekát, nyilván ő is elfáradt már a délelőtt közepére. Felállok én is, kimegyek a mellékhelyiségbe – ösztönösen, csak hogy nyugton létezhessek kicsit egyedül, a fehér csempék menedékében. A tükörbe nézek: az arc, ami visszanéz rám, fakó bőrű, táskákkal a szeme alatt. A homlokomon finom ráncok jelei, a halántékomnál itt-ott ősz hajszálak világítanak ki a sötét hajból. Színtelen arckép, szinte áttetsző, mintha már nem is volnék egészen jelen. Egy negyvenes férfit látok, aki éppen úgy néz ki, mint egy heti akcióban megvásárolt avokádó: kívül még úgy ahogy elfogadható, belül valószínűleg már menthetetlen. Egy pillanatra kinézek a mosdó végén lévő ablakon: látom a szemközti épület tetejét és a felette terpeszkedő szürke eget. Talán esni fog délutánra. Néhány galamb ül a párkányon odakint, tollászkodnak. Az egyik felrebben, a másik mozdulatlan marad. Nézem őket, és arra gondolok, milyen egyszerű életük lehet. Csak ülnek ott, néha repülnek egy kört, élelmet keresnek. Nekik talán nincsenek ilyen gyötrő gondolataik. Talán semmilyen gondolatuk nincs. Irigylésre méltó állapot lehet, fut át rajtam. Aztán eszembe jut, hogy hideg van odakint, a galamboknak se lehet könnyű. De legalább nincs tudatuk arról, mennyire értelmetlen az egész.

Dél elmúlik, és a gyomrom korogni kezd. Az egyik munkatársam, a szemben ülő Ákos, átszól, ebéd? Először nem is reagálok, csak másodjára esik le, hogy engem kérdez. Mindjárt megyek, felelem neki. Látom, ahogy egy kisebb csoport indul kifelé a folyosón: ők általában a közeli kifőzdébe mennek együtt, ahol menüs ebédet lehet kapni. Volt idő, hogy csatlakoztam hozzájuk, de mostanában nem érzek kedvet a közös összejövetelekkel járó felszínes csevegéshez. Megvárom, amíg elmennek, addig rendezgetem az asztalomon lévő papírokat, mintha nagyon elfoglalt lennék. Mikor csend lesz az irodában, és csak egy-két ember marad bent, akkor felállok és elindulok egyedül.

Lassan lépkedek a környező utcákon. Van egy kis önkiszolgáló étkezde néhány sarokkal arrébb, amit kedvelek, mert olcsó és nem kell senkivel sem beszélgetni. Bemegyek, megcsap a meleg ételszag, ismerős, egyszerű illatok: paprika, olaj, kifőtt tészta. A pultnál aznapi menüt kérek: gulyásleves és sült hús rizzsel. A tálcámat egy ablak melletti kétszemélyes asztalra teszem, és leülök. A leves forró, zsíros pöttyök úsznak a tetején. Lassan kanalazom. Körülöttem a többi vendég monoton csámcsogása hallatszik, alig beszélget valaki. Többségük egyedül eszik, akárcsak én. A főétel húsát nehéz vágni, inas és túlsütött, de nem érdekel. Egykedvűen rágom a falatokat, miközben kibámulok az ablakon. Odakint fény és árnyék foltjai váltakoznak a járókelők mozgásában. Egy fiatal pár siet kézenfogva, utánuk egy görnyedt hátú idős férfi biceg. Az utca élete távoli színház most.

Az étel íze egyre inkább összeolvad a számban valamiféle általános íztelenséggé. Elgondolkodom: valaha szerettem enni, megvolt az élvezete. Ma már ez sincs. Szükség szerint táplálom magam, de örömöt nem okoz.

Nem tudom pontosan, mikor történt. Négy-öt éves lehettem, legfeljebb. Bence alig kettő. Az idő akkoriban máshogy működött, mintha összefolyt volna minden évszak, mintha nem is egy irányba haladt volna, hanem visszatérően, ciklikusan tört volna ránk – újra és újra ugyanaz a kora nyári napfény, ugyanaz a csípős füstszag a kert végéből, ugyanaz a zene a rádióból, mintha a világ elfelejtett volna továbblépni. Akkoriban még nem tudtam, hogy az emberi életnek nincs igazi iránya. Csak történései vannak, amiket később eseménysorrá rendezünk, valamilyen belső kényszerből. Hogy megnyugodjunk, hogy úgy tűnjön, értelme volt.

Ez az egyik első emlékem, amit nem játék vagy mese tart össze, hanem valami más. Valami sötétebb, határozottabb. Egyfajta árnyék, amit a családom tagjai vetettek egymásra, akkor is, ha épp mosolyogtak.

A tűz fölött bogrács lógott, a láng körül remegett a forró levegő. Apám rakta a fát, fakanállal keverte a levest, sör volt a kezében. A mozdulatai pontosak, kimértek. Akkor még nem láttam, hogy ez nem méltóság, hanem görcs. Ma már tudom: nem engedhette meg magának, hogy hibázzon. Gyerekként csak annyit láttam, hogy amikor a levest kavarta, senki sem szólt hozzá.

A homokozóban ültem, a sárga dömpert tologattam. Apám hangja mélyen szólt. A háttérben a felnőttek beszélgettek, nevettek, néha kiabáltak is, de mindez eloszlott a forróságban, mint por a fényben.

Bence akkor jött oda. A kis teste bizonytalanul mozgott, dülöngélve járt, de már tudott szavakat formálni. Apró markaiban homokot tartott. A bogrács felé indult, és valaki – talán anyám, talán egy nagynéni – rászólt, ne menj oda! A hang fáradt volt, nem kemény. Olyan figyelmeztetés, amit már ezerszer kimondtak, és még ezerszer fognak.

De Bence ment tovább. És én néztem. A nap magasabban állt, az árnyékok élesebbek lettek. Odaért a bográcshoz, felemelte a kezét, és a homokot a levesbe szórta. Talán azt mondta, megsózom. De az is lehet, hogy én találtam ki ezt később, hogy valami értelmet adjak a jelenetnek.

A hang, ahogy a homok belehullott, száraz és sercegő volt, ahogy az apró szemcsék a zsíros lé felszínén szétfutottak, majd eltűntek benne. Akkor még nem értettem, mi történt, de azonnal éreztem, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott. A felnőttek felfigyeltek. Apám, aki az imént még nagyapámmal koccintott, most kiabálni kezdett. Mit csináltál, te szerencsétlen, hát mit csináltál?!

Nyers, szétáradó indulat volt benne. Bence nem sírt. Nem is értette, mi történik. Csak állt ott a bogrács mellett, homokos kézzel, és nézte apánkat, aki odalépett hozzá, megragadta, és elviharzott vele a ház felé. Az ajtó becsapódott, aztán anyám hangja harsant fel – éles, hisztérikus hang, benne volt az egész nap összeomlása.

Én ott maradtam, néztem utánuk. Először nem is tudtam, miért sírok. Aztán azt sem, miért nem jön senki hozzám. A kert elcsendesedett. Nyomasztó érzés telepedett közénk, valami nehéz, ami azonnal hozzátapad a tárgyakhoz. A bográcshoz, a fakanálhoz, a sárga dömperhez.

Később ott álltam a fürdőszoba ajtajában. Anyám a kád előtt térdelt, a kezében egy apró póló. Fehér volt, vagy világoskék – ma már nem tudom. És anyám sikálta. Nem szappanozta, nem áztatta, hanem nekiesett, mint aki az idővel harcol, nem a folttal. Szólni akartam, de nem tudtam, mit mondjak. Némán álltam az ajtóban.

Ez volt az első alkalom, amikor valami végérvényesen elcsúszott. Semmi nem állt vissza a régi kerékvágásba. A vasárnapok ritmusa megmaradt, de már nem ugyanazt jelentette.  A szavak hűvösebbek voltak, a gesztusok mintha kikerülték volna egymást. Nem nagy dolgok. Csak apró jelek. Mint amikor az ember észrevesz egy foltot a bőrén, de még nem megy orvoshoz. Csak újra meg újra odanéz.

A levest kidobták.

Évekkel később sem tudtam ezt elengedni. Nem azért, mert olyan drámai lett volna. Hanem mert ott kezdtem sejteni, hogy az, amit otthonnak nevezünk, nem valamiféle szent és sérthetetlen menedék. Hanem egy rendszer, amiben bármelyik stabilnak hitt elem, bármelyik pillanatban elmozdulhat.

Most is látom magam: ott állok a fürdőszoba ajtajában, előttem anyám, kezében a póló, mögöttem a lecsendesedett ház. Bence sehol. Apám is eltűnt valahova. A hangok elhallgattak, és én ott állok, nem szólok, nem kérdezek. Csak nézek. És ez maradt meg: a csend.

Azóta tudom, hogy a legtöbb történet nem a szavakban van. Hanem a hallgatásban, ami utánuk marad.

Ahogy az utolsó falatokat is lenyelem, inkább csak tele vagyok, mint elégedett. Szomjúságot érzek, a pulthoz lépek egy vizes kancsóért, aztán elindulok vissza az irodába.

Az utcán haladva észre sem veszem, hogy a gondolataim teljesen elkalandoztak. Arra eszmélek, hogy már az iroda közelében járok, kezemben egy papírpoharas kávéval, amit az automatából vettem még az étkezdében. A kávé már langyos, de legalább a keserű íz segít ébren tartani. A folyosón csend és félhomály fogad: a többiek nagy része még odakint ebédel, vagy ki tudja merre van.

A következő percek hangtalanul telnek. A számítógépem kijelzőjén adatok és szövegek váltakoznak, de a szemem gyakran megakad a semmin. Képtelen vagyok figyelni. Az ebéd utáni kábulat a fejemben ül, a percek vánszorognak. Csinálok még egy kávét az automatából, de annak már alig van hatása. Egy pillanatra lehunyom a szemem az asztalnál, és érzem, milyen jóleső kábulat környékez. Csak egy percre – mondom magamban. A fejem biccen egyet előre, majd hirtelen összerezzenek. Elaludhattam néhány másodpercre. Riadtan körülnézek, de senki nem figyel rám. Senkinek nem tűnt fel a pillanatnyi összeomlásom.

Ákos megáll az asztalom mellett. Nincs kedved lejönni velem dohányozni egyet? kérdezi félvállról. Ránézek. Ő a legközelebbi kolléga, akit barátnak nevezhetnék idebent, bár sosem beszélgetünk mély dolgokról. Nem dohányzom, már hét éve leszoktam. Ezt ő is tudja. Mégis néha megkérdezi, talán udvariasságból, vagy mert nem akar egyedül lemenni. Ma sincs kedvem a hidegben ácsorogni a dohányzó saroknál. Nem, kösz, rázom meg a fejem. Még meg kell csinálnom ezt a jelentést, teszem hozzá magyarázatként, noha ő is tudja, hogy ráérne. Megvonja a vállát. Ahogy gondolod. Látom rajta, hogy nem különösebben lepte meg a válaszom. Elmegy.

Nézem, ahogy kilép az ajtón, és azon kapom magam, hogy arra gondolok, vajon észrevenné-e, ha egyik nap egyszerűen nem jönnék többet? Hiányoznék neki, vagy bárki másnak? Kétlem. Legfeljebb megjegyeznék egy darabig, hogy emlékszel, a fickó, aki itt dolgozott? Na, ő már nincs itt. Aztán menne minden tovább.

A mobilomra pillantok, hogy gyorsan ellenőrizzem a tegnapi lóverseny-eredményeket, nincs lelkiismeret-furdalásom, akár épp pornót is néznék a munkahelyi gépen.

Délután három körül újabb értekezlet kezdődik a szomszéd irodában. A falakon át tompán kiszűrődnek a hangok. Nekem nem kell részt vennem rajta, így újra a monitoromra meredek. A kijelzőn a jelentés szövege vár, amit össze kell állítanom. Unott mozdulatokkal gépelek néhány mondatot a sablonba. A tárgyidőszak értékesítési mutatói kis mértékben elmaradtak az előző negyedévtől. Megállok. Törlöm az egészet. Helyette azt írom: Az értékesítés volumene stagnált, számottevő növekedés nem történt. Vállat vonok. Mindegy. Úgyse olvassa senki különösebb odafigyeléssel, amit ide beírok. Töltelékszöveg, amit elvárnak. Folytatom a megfogalmazást valami semmitmondó optimizmussal. A kihívások ellenére a csapat elkötelezetten dolgozik a jobb eredmény elérésén – és közben három ember már beadta a felmondását. Inspiráló. Már én is unom, pedig még csak két mondat. Legszívesebben azt írnám: Semmi értelme ennek a jelentésnek, a számok nem jelentenek semmit. Persze ezt nem lehet. Szóval begépelek még néhány körmondatot, amik azt a látszatot keltik majd, hogy ura vagyunk a helyzetnek. Lehetne egy töltött paprika recept is. Üres szavak.

Valószínűleg apám haláláról is ilyen tónusban kellene beszélnem, ha kérdezik. Élete végéhez közeledve kihívásokkal nézett szembe, de elkötelezetten… mit is? Haldoklott?

Mire észbe kapok, fél öt van. Nóra nem írt ma, nem is láttam a reggeli értekezlet óta. Károly elköszön, odakiált az ajtóból, hogy szép estét. Néhányan még maradnak túlórázni – vagy csak úgy tesznek, mintha. Én nem szoktam. Ha letelik a munkaidő, megyek. Nincs értelme tovább maradni – úgysem lesz tőle hálásabb a cég. Gyorsan lementegetem a megnyitott fájlokat, bezárok mindent. Felállok, kicsit megropogtatom a nyakam. A vállaimban állandó, tompa görcs ül – a stressztől, vagy ki tudja, mitől.

Egy pillanatra megállok a közeli dohánybolt előtt, és veszek egy doboz cigarettát. Hét éve nem csináltam ilyet, de most megkívánom a dohányt. A megálló mellett állva, még mielőtt felszállnék a hazafelé tartó járatra, előhúzok egy szálat, és rágyújtok. Az első slukk karcosan éri a tüdőmet, köhögésre késztet. Apám dohányzott így, amikor még láttam. Talán épp ilyen márkát is. Akkor is szótlan volt, csak fújta maga elé a füstöt, én meg nem kérdeztem semmit. Most, ahogy kifújom a füstöt, ugyanazt a mozdulatot ismétlem. Jó lenne azt mondani, hogy valamit érzek emiatt. Néhány méterrel arrébb egy nő ferde pillantást vet rám – talán zavarja a füst. Lassabban fújom ki, nézem, ahogy a kékesszürke felhő feloszlik a levegőben. Tudom, hogy ártok magamnak ezzel. De valahol mélyen azt is tudom, hogy nem igazán érdekel. Ha pár évvel megrövidíti az életem a dohány, hát legyen. Azokért az évekért talán nem is kár.

A kezem a telefonomat szorítja. 13%-on van – pont mint az életkedvem. Megnyitom a fogadási appot. Tudom, nem kellene – mégis felteszek ötvenezer forintot az esti meccsre. A szívverésem fojtogat. Egy pillanatra újra érzek valamit: adrenalin pezsdíti a véremet. Ostoba, kétségbeesett remény: hátha nyerek, és akkor majd minden könnyebb lesz… Nevetséges ábránd.

Apám is függő volt. Minden héten ugyanazt az öt számot játszotta meg, soha nem változtatott rajtuk. Szótlan, tompa mozdulattal nyújtotta oda a pénzt Józsi bácsinak, a sánta lottósnak, aki minden csütörtökön megjelent a kapunkban, mintha ez a szertartás az élet egyetlen szilárd pontja volna. Józsi bácsi fémes hanggal csattogó bottal járt, hangja rekedt volt, dohányzástól kopott, néha mély köhögés rázta. Apám ott állt előtte papucsban, cigaretta füstje gomolygott körülöttük, és ugyanazt az öt számot dünnyögte, de nem is kellett volna kimondania őket. Az öreg tudta már rég, ahogy én is. Az egész világ tudhatta volna.

Soha nem nyert semmit. Egy ezrest, kétezret legfeljebb, de komolyabb nyereményt soha. Lecserélni viszont nem merte őket. Mindig ugyanazzal a halk, ideges félmondattal ismételte: mi van, ha pont akkor… A hangjában nem remény volt, hanem félelem. Inkább maradt annál, amit ismert. A veszteség kiszámíthatóbb volt, mint bármi más.

Gyerekként nem láttam benne függőséget, inkább természetes szokásként fogtam fel, mint a reggeli kávét, vagy azt, ahogyan köhögve ébredt hajnalban. A hét része volt, mint a vasárnapi rántott hús vagy az esti híradó. Csak később vettem észre, hogy az életének apró eseményei – a lottózás, a sorsjegyek, a totóeredmények – szabtak rendet a napjainak káoszában. Mintha a világ széthullása ellen csak ezek az apró, gyűrött papírok tudtak volna védelmet adni, egy látszólagos rend hamis illúziójával.

Apám nemcsak lottózott, hanem totózott is. Minden vasárnap este mereven ült a televízió előtt, és várta a Telesport eredményeit. Kimondták az olasz csapatok neveit, Campobasso Fiorentina, egy-egy, iksz, áhítattal hallgattam ezeket az idegen szavakat, amelyek mögött apám számára semmi más nem húzódott meg, mint egy újabb hét vereségének ígérete. Csak az érdekelte, hogy hány jó találata van. Néha tíz, legtöbbször annyi sem. Soha nem nyert igazán, mégis minden héten megpróbálta és vasárnap ott ült és várt, mintha ebben a hiábavaló várakozásban rejlett volna életének egyetlen értelme.

Ahogy rányomok a fogadás gombra, és a rendszer visszajelzi, hogy sikeres, éppúgy érzem magam nevetségesnek, ahogy apám tűnhetett kívülről. És ugyanaz a halvány, rezignált nyugalom is elönt. Ő sem hitből játszott, hanem félelemből, az üresség rémületéből, ami a hiányzó szertartás helyett támadt volna benne. Az a hiány súlyosabb lett volna számára, mint a biztos vereség, amit napról napra elfogadott. Ez az öröklött kétségbeesés, ez a csendes, reménytelen kitartás az, amit mostanra én is tovább hordozok.

A cigaretta végét elnyomom egy kukán, és felszállok a villamosra. Este még tömöttebb a jármű, mint reggel volt: mindenki hazafelé igyekszik. Akinek jut ülőhely, kóválygó tekintettel bámul kifelé a sötétbe, vagy a telefonját nyomkodja. A többiek bámulnak maguk elé, kapaszkodva rángatják a fogantyút minden fékezésnél. Ugyanaz az arctalan tömeg, csak most még fáradtabb kiadásban. Alig hallatszik szó, legfeljebb egy-egy telefonbeszélgetés foszlánya. Állok a sarokban, az ablaküvegnek dőlve. Az eső apró cseppekben kezd szemerkélni, és az ablak mögött elfolynak a fények a vízcseppek nyomán. Van aki olvas, valaki zenét hallgat, én pedig épp egy esőcsepp életútját követem végig. Ő legalább célba ér. Félhunyt szemmel figyelem, ahogy a városi utcák neonjai sárga csíkokká nyúlnak a párás üvegen. Mintha a valóság is szétfolyna – pont annyira bizonytalanul és meghatározatlanul, ahogy én érzem magam.

Eszter üzenetet küldött kora délután, hogy vegyek tejet és kenyeret hazafelé. A kisboltban áporodott levegő fogad – a polcokról áradó mosópor- és savanyúkáposzta-szag bizarr keveréke. Az eladó egy unott arcú nő, egy magazint lapozgat a pult mögött. Kosarat veszek, és megkeresem a péksütemények polcán a legkevésbé száraz kenyeret. Hosszasan válogatok, mintha bármi lényegi különbség volna köztük. A tejes hűtőhöz lépek, leemelek két dobozzal. Elhaladok a felvágottak és sajtok mellett, eszembe jut, hogy talán holnap reggelre jó lenne friss felvágottat vásárolni, de végül üres kézzel lépek tovább. Majd megesszük, ami otthon van. Fejem fölött a hangszóróból halk zene szól: egy régi sláger a kilencvenes évekből. Valaha imádtam ezt a számot, eszembe juttat egy gimnáziumi bulit, ahol először táncoltam egy lánnyal, aki akkoriban nagyon tetszett. Olcsó puncs illat lengte be a levegőt, a keze nyirkos volt az izgalomtól, és mi ketten lassan forogtunk, miközben ez a dal ment. Mégis, mintha nem is velem történt volna, az emlék annyira távoli. Egy idegen fiút látok csak magam előtt. Az a fiú tele volt vággyal és reménnyel, elhitte, hogy előtte az élet számtalan izgalmas fordulatot tartogat. A lány pedig a karjaiban bízott benne, hogy különleges pillanat ez. Mindketten csalódtak volna, ha tudják, mi vár rájuk. A dal vége dallamosan lecseng, én pedig visszahullok a jelenbe.

A pénztár felé, a gyümölcspulton egyetlen sárgadinnye árválkodik. November van, és én érthetetlenül állok előtte, mintha ez a gyümölcs hibája lenne. Palermói, szól mellettem unottan egy bolti alkalmazott, mikor látja, hogy az árát vizslatom. Egy másodpercre újra gyerek vagyok, tízéves talán, és minden ismét zavaros és érthetetlen, ahogyan azok a nyarak mindig is voltak.

Apám akkoriban került először kórházba, és senki nem mondta el nekünk pontosan, mi baja volt. Csak annyit hallottunk anyánktól, hogy beteg. Az orvosok pedig összeszorított ajkakkal, közömbösen és hidegen kerülték a tekintetünket, amikor ott álltunk az ágya mellett. Nyár volt, az a fullasztó, reménytelen fajta nyár, amikor az emberek már kora reggel fáradtak és lemondóak. Buszon jártunk be a kórházba, és minden délután ugyanaz a nyirkos, izzadtságszagú nyomorúság lengte körül a járművet.

Anyám előző nap vett egy sárgadinnyét, ez akkoriban ez nagy dolognak számított. Szinte elérhetetlen, luxusjellegű gyümölcs volt az akkori világban. Emlékszem, hogy mennyire zavart, hogy anyám hosszú percekig, végtelennek tűnő időn át képes volt veszekedni a pénztárossal azon, hogy huszonkilenc vagy harmincegy forintért számolták-e a dinnyét. Zavart az emberek türelmetlensége mögöttünk a sorban, zavart a szemforgatásuk, a sóhajtozásuk, és az is zavart, hogy anyámat mindez teljesen hidegen hagyta. Ő nyugodt és eltökélt maradt, rendíthetetlenül állítva a maga igazát, míg végül győztesen távozott a gyümölccsel a hóna alatt. Otthon aztán ünnepélyes, szinte fenyegető hangon jelentette ki, ez apátoké. Ne merjétek megenni! Majd holnap megkóstolhatjátok.

Azon az éjszakán nem nagyon tudtam aludni. Bencével egymás után osonva, hangtalanul nyitogattuk a hűtő ajtaját, csodájára járva a sárgadinnyének, amely ott pihent érintetlenül és tökéletesen. Olyan volt, mintha egy különleges, eddig ismeretlen boldogság ígérete rejtőzne abban a gyümölcsben, amelyet még érinteni sem volt szabad.

Másnap délután, mielőtt látogatni indultunk volna, anyám gondosan kettévágta a dinnyét, húsát kockákra szelte, és egy műanyag dobozba tette. Bencével egy-egy falatot kaptunk belőle, és abban a pillanatban úgy éreztem, mintha maga az élet tárta volna fel előttem valódi értelmét – aztán rögtön vissza is vette volna. A héjat hanyag mozdulattal a szemetesbe dobta.

A kórházban anyám büszkén, szinte áhítattal nyújtotta át apámnak a dinnyés dobozt. Apám azonban rá sem nézett, közömbös, szürke tekintetével oldalra pillantott, és gondolkodás nélkül tolta el maga mellé az éjjeliszekrényre, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Abban a mozdulatban nem csak hálátlanság volt, hanem végtelen, szinte elviselhetetlen közöny is, mintha apámat a világ dolgai közül már semmi sem érdekelné, legkevésbé egy sárgadinnye, amely számunkra az élet fényűző ajándékának számított. Az a közöny dermesztő volt, mélyebbre hatolt bennem, mint bármilyen szigorú szó vagy büntetés valaha is tehette volna.

Egész látogatás alatt képtelen voltam levenni a szemem a dobozról. Este, amikor mindenki elaludt, kiosontam a konyhába, a szemetesből elővettem a kidobott héjakat, és falatonként, kétségbeesetten nyeltem le mindet. Valahol belül, a testemben és a lelkemben egyaránt éreztem, hogy ezzel olyasmit követek el, amit nem lehet helyrehozni, de már nem érdekelt. Csak az ízt akartam, valamit, ami ellensúlyozhatta apám közönyét és az élet ürességét.

Éjfél körül kezdődtek a rosszullétek. Hánytam, reszkettem, a fájdalom úgy tört rám, mintha valóban magát a bűntudatot nyeltem volna le. Anyám aggódva hajolt fölém, de amikor rájött, mi történt, haragosan, szinte undorodva kiabált velem, mintha bűnöm mélyebb és sötétebb lenne annál, hogy pusztán megbocsátható ostobaság legyen.

Csak később tudtam meg, hogy apám nem is ehette meg azt a dinnyét – talán vakbélműtétje volt, talán más, végül nem derült ki számomra pontosan. A dinnye sorsa is rejtély maradt, talán kidobták, talán valamelyik ápolónő ette meg. De mindez már nem számított. Az igazán fontos az volt, hogy azon az éjszakán, tízévesen, végleg elvesztettem a gyerekkor illúzióját, és megtanultam, hogy mindennek ára van, és hogy vannak dolgok, amelyeket soha többé nem lehet jóvátenni.

A pénztárhoz érve a nő rápillant a holmikra, majd kelletlenül beüti az árakat a pénztárgépbe. Ezerkilencszázhatvan forint lesz mondja, és a kezembe nyomja a blokkot.

Előkotrom a zsebemből az aprót. Miközben számolom a pénzt, észreveszem a nő körmei alatt megült piszkot, s azt is, hogy a névtáblája ferdén van feltűzve. Erzsébet. Valahogy jól illik hozzá ez a régimódi név. Felnézek az arcára: a sminkje elkenődött a szeme alatt, mintha ő is sírt volna – akár az ég odakint. Észreveszi a pillantást, és összeráncolja a homlokát. Valami baj van? kérdezi védekező hangsúllyal. Megrázom a fejem. Semmi. Csak… fáradtnak tűnik ma. A nő egy hosszú másodpercig kérdően néz rám – meglephette a váratlan együttérzés-szikra ebben az idegenben. Aztán vállat von. Talán mert az is vagyok, mondja szárazon. Hosszú volt a nap.

Bólintok, és átveszem a visszajárót. Nem faggatózom tovább, mindkettőnk fáradtsága mögött ott lapul egy kimondatlan történet, de egyikünk sem akarja megosztani. Mire is volna jó? Ezeknek a párbeszédeknek úgysincs folytatásuk, csak beleütköznek a másik ember falába. A blokkot zsebre teszem.

Hazafelé ballagva a szatyor füle az ujjaimat vágja, ide-oda leng a lépteim ritmusára. Közben teljesen besötétedett, a lépcsőházhoz érve a hideg fény kísérteties derengéssel fut végig a falakon. A lift még mindig nem működik. Egy figyelmeztető tábla lóg rajta. Átmeneti üzemszünet. Mintha legalábbis nem évek óta lenne állandóan meghibásodva. Régen kalandot kerestem. Ma már az is elég lenne, ha működne a lift. Fogom magam, és felgyalogolok a negyedikre. Minden emelet között meg kell állnom egy pillanatra, lihegve kapkodom a levegőt. A karomban a szatyor súlyát egyik kezemből a másikba helyezem. Mire felérek, lángol a tüdőm, és a homlokomon verejtékcseppek gyűlnek. Ha valaki most látna, azt hinné, maratont futottam. Pedig csak a negyedikre jöttem fel, mint egy lassított természetfilmben: ember a lépcsőn.

Bentről Anna hangját hallom. Apa jön! Belépek. A lakásban állott, meleg levegő csap meg, éles kontrasztként a kinti hideg után. A nappaliban megy a televízió: egy rajzfilm színes villanásai ugrálnak. Anna papucsban tipeg elém az előszobába, és átkarolja a derekamat egy pillanatra. Szia, apa, mondja, és feltekint rám. Én lehajolok hozzá, puszit adok a homlokára. Szia, kicsim, mondom. A konyhából Eszter lép elő, kezében fakanál. Hoztál tejet? kérdezi köszönés helyett. Persze, itt van, emelem meg a szatyrot. Elveszi, és már viszi is a konyhapulthoz. Utánamegyek. A tűzhelyen lábas, benne valamiféle főzelék rotyog. Borsófőzelék lesz tükörtojással, mondja Eszter, észre sem veszi, hogy időközben köszöntem. Nem hibáztatom, gondolom magamban, valószínűleg ő is ugyanolyan fáradt, mint én. Néha fáradtan megkérdezi, milyen napom volt, általában azt válaszolom, átlagos. De ha őszinte lennék, azt mondanám, éppolyan lenyűgöző, mint egy dokumentumfilm a hínárok életéről. Tudom, jobb, ha ezt megtartom magamnak.

Az asztalhoz ülünk néhány perc múlva. Mátét ki kell cibálni a szobájából – fejhallgató van a fülén, semmit nem hall abból, hogy vacsoraidő van. Végül kelletlenül ő is leül. Anna már megmosta a kezét – Eszter küldte el előtte a fürdőbe -, és most nagy büszkén meséli, hogy ma órán milyen szépen rajzolt egy kiskutyát, amiért piros pontot kapott. Rámosolygok, és biccentek. Ügyes vagy. Ügyes. A hangomat igyekszem lelkesre hangolni, de belül semmit nem érzek. Nézem a lányomat, ahogy csillogó szemmel ecseteli tovább, hogyan rajzolta meg a kutya fülét, bundáját. Eszembe jut, hogy valaha engem is lelkesített ilyesmi. Hogy gyerekként mennyi mindent akartam még apámnak megmutatni. Aztán valahogy minden lelkesedés elfogyott – és ő sem kérte már. Egyszer én is rajzoltam egy kutyát másodikban. A tanár nem tudta eldönteni, róka-e vagy víziló. Aztán rávágta, hogy kreatív.

Étkészlet csörren, szedünk a tányérokra. A borsófőzelék finom illatú, Eszter jól fűszerez. Megszokott íz, kenyérrel tunkolom a sűrű, zöldes szaftot. A vacsoráknak mindig Eszter ízük van. Talán a kétségbeesés enyhe füstje adja meg a karakterét. A tükörtojást péppé keverem benne. Gasztronómiai forradalom a tányérban. Úgy néz ki, mint egy baleset a zöldséges standnál. Pár falat után azonban rám telepszik az ízek fásultsága. Újra rám tör az érzés: önmagában semmi baj ezzel a vacsorával, jól van elkészítve. És mégis, mintha fűrészport forgatnék a fogaim között. Ránézek Eszterre. Arcán semmi különös, rutinosan eszik, közben Anna mondókájára figyel. Egy pillanatra eszembe jut, milyen szépnek láttam őt fiatalon, mennyire élettel teli volt egy-egy randinkon. Most ugyanez az arc fáradt és kifejezéstelen, mintha az évek során minden érzelem lekopott volna róla. Máté közben lomhán turkálja a saját adagját, láthatóan nem a kedvence. Egy kérdést dobok fel, csak hogy én is mondjak valamit. Mi volt a suliban? Mindkettőjüknek címzem a kérdést. Anna azonnal válaszol, hiszen épp arról beszélt. Minden jó, semmi különös. A kutyán kívül semmi. Máté vállat von. Semmi, motyogja. Feleltél? térek rá, hátha kibök valamit. Irodalomból ötöst kaptam, mondja látszólag közömbösen, de észreveszem a szemében átsuhanó már nehezen leplezett büszkeséget. Jó vagy, biccentek. Ennyi telik tőlem. Eszter azonnal rácsatol. Szép munka, büszkék vagyunk rád. Máté csak mormog valamit, talán annyit, hogy jó. Folytatjuk az evést.

A vacsora után csendben szedelőzködünk. Elpakolom a tányérokat a pultra, Eszter pedig nekiáll elöblíteni őket. A mosogatógépet csak félig töltenénk meg, így általában kézzel mosogatunk. Néhány szófoszlány hangzik el köztünk. Holnap te érsz haza előbb? kérdi. Azt hiszem, igen, már ha időben el tudok jönni. Jó, akkor elmehetnénk bevásárolni majd, mert ürül a hűtő. Rendben. Efféle töredékek. Semmi lényeges. Nem beszélünk arról, hogyan érezzük magunkat. Talán már nem is lenne mit mondani.

Egy pillanatra megállok a pultnál, kezemben egy üres tányérral. Ránézek, és azon kapom magam, hogy elképzelem: apám házában vajon hány hasonló tányér van most a szekrényben, amit már senki sem fog használni. Hogy mi maradt utána. Talán egy fél üveg savanyúság is a hűtőjében. A postaládájában meg reklámújság. Mindezt most nekem kéne „elpakolni”. Rendszerezni, kiválogatni, kidobni, dönteni róla. És legszívesebben csak feltenném a kérdést: Miért pont én? De tudom, senki más nem maradt. És ami a legrosszabb: engem sem érdekel eléggé ahhoz, hogy haragudjak emiatt. Folyatom a vizet, elöblítek egy villát, és megrázom a kezemről a cseppeket. Eszter letöröl valamit a pult széléről. Nem faggatjuk egymást, nem említjük, mi jár a fejünkben. Ez most már nem szokás.

Fél kilenc felé a gyerekek fürdéshez készülődnek. Nézek utánuk: Anna kádba csobbanást játszik, Eszter segít megmosni a haját. Máté lustán várja, hogy a húga végezzen, közben a telefont nyomkodja. Szólni akarok neki, hogy tanulhatna inkább, de végül hallgatok. Minek? Utálom, hogy folyton a képernyőt bámulja, de magamat látom benne: én is ugyanezt teszem, ha időm engedi. Nincs jogom prédikálni.

Kilenc óra után Anna ágyba kerül. Odamegyek, betakarom. Ragaszkodik hozzá, hogy egy plüssállattal aludjon – ma este is a kék unikornist szorongatja. Jó éjt, apuci, mondja, és megkér, hogy csukjam be lassan az ajtót. Óvatosan behúzom magam után, és még látom a kislámpája fénykörében az arcát: nyugodt, ártatlan. Gyermeki álmaiba merül perceken belül, minden bizonnyal gondtalanul. Irigylem.

Máté is visszavonul a szobájába, egy darabig még motoszkál odabent. Lecke vagy játék, nem tudom, mivel tölti. Ráhagyom, csak odaszólok. Ne legyél fenn sokáig. Oké, feleli. Ennyiben maradunk.

Eszter fél tíz körül feláll a kanapéról, nyújtózik egyet. Megyek aludni, jelenti be, miközben elindul a háló felé. Mondom neki, hogy furcsán érzem magam. Azt feleli, lehet, hogy lejárt a joghurt. Bólintok. A nappaliban maradok még, a televízióból valami vetélkedő műsor zaja szűrődik ki az étkező asztalig, ahol ülök. Könyököm az asztalon, tenyerembe támasztom az állam. Bambulok magam elé. Újra előveszem a telefonom, végiggörgetek pár közösségi posztot. Volt iskolatársam boldog családi képeket oszt meg a hétvégi kirándulásukról, egy másik ismerősöm új munkahelyének sikereiről ír. Érzem, hogy mindez hidegen hagy. Irigyelhetném, de nem megy, inkább csak üresnek tűnik az online lelkesedésük. Újra eszembe jut, hogy talán velem van a baj: képtelen vagyok már átérezni mások örömét. Leteszem a telefont. Üres a lakás, csak a hűtő halk zúgása hallatszik a konyhából. Valahol a falak mögött, a szomszédban csúnyán felköhög valaki.

Elhessegetem a gondolatokat, és átvillan az agyamon, hogy nem is vagyok fáradt. A szemem nem kíván lecsukódni, bármennyire is álmos voltam még az imént. Felállok, a nappali ablaka előtt állva kibámulok a sötétbe. Odakint a lámpák magányos oszlopai fénytócsákat rajzolnak a járda foltjaira. Egy késői busz zörög el a ház előtt, tompán morajlik a motorja, majd ismét csend telepszik mindenre. Újra magányosnak érzem magam, noha a családom itt van a közelben. Ez a magány nem a fizikai egyedüllét, hanem valami belső űr formájában ül bennem. Semmi kedvem ágyba bújni Eszter mellé. Tudom, hogy ő már mélyen alszik. Arra gondolok, hogy hetek óta még csak hozzám sem ért. Én se kezdeményezek. Minek is? A vágy úgyis hiányzik belőlem. Vagy belőle. Esetleg mindkettőnkből.

Az asztalon ott a laptopom. Habozom pár pillanatig, aztán leülök, felnyitom. Esténként mindig ugyanez történik, ahogy a kezem automatikusan elindul a gép felé, ujjaim már maguktól tudják, hova kattintsanak, hogyan nyissanak új ablakot, mintha valami rutinszerű feladatsort hajtanék végre. A monitor kékes, mesterséges fénye egy pillanatra megvilágítja a szobát, aztán újra körbezár a sötétség.

A késői órák tompa üressége ez, ilyenkor nincs különösebb jelentősége semminek. A fejemben nincsenek gondolatok, csupán egyfajta nyomasztó monotonitás, a napok lassú, egyformasága, amely már rég elvesztette minden értelmét. Az ujjam egy pillanatra megcsúszik az egéren, nem oda kattintok, ahova szeretnék. Egy régi mappát nyitok meg véletlenül, egyet azok közül, amiket az ember csak úgy félretesz, aztán elfelejt.

Azonnal egy régi beszkennelt fotó ugrik elő, szinte erőszakosan nyílik meg a képernyő közepén, és én megdermedek. Egyetlen másodperc is elég ahhoz, hogy az egész testem görcsbe ránduljon, mert a képen apám áll, nyár van, a háttérben kék napernyő, félig leeresztett gyerekmedence koszos műanyagja és az ismerős, közönyös tekintet. Mezítláb, rövidnadrágban áll ott, egy olcsó sört szorongat, és a mosolya inkább grimasznak tűnik, arcán a reménytelenség szinte tapintható. A fénykép háttere elmosódott, vibrál a hőségtől, mintha az a nyár maga is valami hibás, elrontott álom lett volna.

Apám tekintete üres és távoli, olyan emberé, aki legszívesebben ott sem lenne. Látszik rajta, hogy semmi köze nincs hozzánk, sem a nyárhoz, sem a medencéhez, de talán még önmagához sem. A kép szélén látom Bencét, félig árnyékban ül, furcsa, kicsavarodott pózban. Talán hunyorog a nap miatt, talán sír, nem látszik pontosan. A tartása kényelmetlen és nyugtalanító. Ez az apró részlet az, ami miatt ösztönösen, szinte ijedten bezárom a képet, mint aki olyasmit látott, amit nem lett volna szabad.

A böngésző automatikusan visszatér az előző oldalra, a megszokott felnőtt tartalmak közé, ahol már minden ismerős, biztonságosan személytelen és mechanikus. A kattintások gyorsulnak, hogy mielőbb elsöpörjék a régi képet, azt az emléket, amelyet nem kellett volna most előásnom. De hiába, a tekintetem merev marad, arcom feszült és üres, mintha csak valaki más nézné végig mindezt helyettem.

Ekkor, teljesen váratlanul, egy másik régi emlék tör fel bennem, mintha a fotó repedést ütött volna a felejtés falán. Tizenkét éves voltam talán, egy unalmas nyári délutánon a pincében kutattam, amikor apám régi kartondobozában néhány pornólapot találtam. Kifakult, kopott szélű újságok voltak, a nők benne groteszk módon pózoltak, arcukról fájó üresség és közöny sugárzott. Férfiak is voltak a képeken, hol egyedül, hol más férfiakkal együtt. Akkor még csak nevettem rajta, egyfajta kamaszos izgalom és ártatlan rosszaság volt bennem. Nem gondoltam arra, hogy ez valójában nem kaland, hanem valami más: sötétebb, örökölt bűnök és titkok kezdete.

De most, a fotón szereplő apám tekintetét felidézve, és Bence nyugtalan pózát látva, az a régi pornólap egyszerre fájdalmassá és mélyen szégyenletessé válik. Mintha már akkor is örököltem volna valamit, amit nem akartam, és ami mindig is ott lappangott a felszín alatt, a családunkban terjedő hangtalan, mély szégyenben. Apám valamit mindig elrejtett, valamit, amiről soha nem beszéltünk, de ott vibrált közöttünk, akár egy sérült, sötét árnyék.

A monitor hideg fénye előtt ülve lassan belém szivárog ez a felismerés. Nem tudom elhessegetni. A kattintások még mindig gyorsak, gépiesek, Meztelen testek mechanikus játéka pereg a képernyőn, még maguk a szereplők is ugyanolyan üres szemmel merednek egymásra, mint ahogy én bámulom őket. Végül találok egy felvételt, ami után nem váltok tovább. Kigombolom a nadrágom, és könnyítek magamon. Pár perc az egész. Az orgazmus alig hoz megkönnyebbülést – mintha egy pillanatra átforrósodna a vérem, aztán azonnal visszahűlne. Papírzsebkendőért nyúlok, megtörlöm magam, és lehunyom a szemem. Apró lelkiismeretfurdalás ébred bennem – talán szégyen -, ahogy becsukom a böngészőt. A gép megkérdezi, hogy szeretném-e elmenteni a munkamenetet. Ezen egy pillanatig őszintén elgondolkodom.

Nem akarom, hogy bármi nyom maradjon ebből az éjszakából, ebből a képből, vagy az emlékből. Tudom, hogy az álom majd elnyeli mindezt, ha elég mélyre zuhanok benne. Csak azt nem tudom, hogy ébredés után marad-e bármi más, mint ugyanaz az üresség, amely eddig is végigkísért, mint apám tekintete, mint az az elfelejtett kép, mint Bence zavart mozdulata a nyári hőségben.

Csak ülök ott, a zsebkendővel kezemben, miközben a monitor halvány derengése halványan világítja meg az arcom. Már semmilyen érzelmet nem érzek, csak azt a sűrű, súlyos ürességet, amit a szégyen hagy maga után, azt, amit apámtól örököltem, aki valamiért mindig távol volt tőlem, aki Bencétől elvett valamit, valamit, amit soha nem mertem megkérdezni, és amit ő sem akart elmondani.

Felállok, s a sötét konyhába megyek, és a csapnál megmosom az arcomat. Megrezzen a telefon a zsebemben – a fogadás eredménye. Elveszett.

A hálóban sötét van, csak a közeli utcai lámpa fénycsíkja vág be a függöny mellett. Eszter hangtalanul alszik, háttal nekem, összegömbölyödve. Alattam megreccsen a matrac, ahogy befekszem a másik oldalra. A résszellőzésre nyitott ablakon át hideg levegő lopózik be, hűvös-száraz őszi. Bámulom a mennyezeten húzódó repedést, eszembe jut: lehet, hogy nem is a falak repednek, hanem én. Próbálom kiüríteni a fejem, de a gondolataim nem nyugszanak. Arra jövök rá, hogy a nap minden pillanata, a reggeli ébredéstől mostanig, ugyanolyan tompa unottságban telt. És holnap minden kezdődik elölről. Ez így állandó, soha nem változik semmi. A belső kiüresedés hű társam marad, betakar éjszakára is. Néhány perc múlva érzem, ahogy az álomtalan köd benyomul a fejembe. Az utolsó éber gondolatom az, hogy talán álomban legalább nem érzek majd semmit.