Umbria, a sosemvolt Toszkána 2.

Paciano

    Öt napos római bóklászás után érkezünk meg Carlohoz Pacianoba (pácsánó). Ha a GPS nem ismerné a helyet akkor talán mi se. Paciano pár kilométerre fekszik Olaszország egyik legnagyobb (talán negyedik) tavától, a Trasimeno tótól, és nincs messze a főváros, Perugia sem. Szóval a GPS 20 métert téved csupán és ez pont ahhoz elég, hogy Olaszország közepén magyar beszédre leljünk. A szomszéd készségesen útbaigazít, hogy a Burini birtok pont mögöttünk van. Mindezt magyarul, némi svéd akcentussal fűszerezve. A nap a zeniten, a forróság kegyetlen (bár a római időjáráshoz képest kellemesen hűvös, talán negyven fok sincs), Carlo meg valahol máshol. Majd jön, nyugi, ne izguljunk, ez Olaszország. Addig a birtokról:

Kell.

Távolban Toszkána

   Ennyi. Kell és pont. A tipikus közép olasz (majdnem azt írtam, hogy toszkán) táj. (Amúgy az is, toszkán is egy kicsit, közel a határ.) A dombtetőn (hol máshol) a ház, isteni a kilátás, távolban látszik a tó, körös-körül olajfák, meg szőlő és csend. Van persze macska is, az jár minden házhoz, kutyákat viszont alig-alig látni.

Házörző

   Nem várunk Carlora, felderítjük a környéket, kell a sör (bocsánat) és persze a bor is. Meg macskát simogatni máshol is lehet, úgyhogy irány Castiglione del Lago, de erről majd később.

Minden sarkon

   Paciano amúgy tipikus (már megint) toszkán/umbriai/középolasz kisváros (falu inkább). Az óváros (falu inkább) egészen apró, szűk utcácskák, apró terek, kocsival be se férnénk még ha lehetne sem. De nem lehet és ez a jó. Ember nincs a városban (inkább falu) akármikor is járunk arra. Tisztán kihallatszik az utcára a helyiek hangos beszélgetése vacsora alatt, a zöldséges Umberto éppen meghozza a gyümölcsöt Giuseppének. A Spar (tényleg láttuk) már évek óta bezárt, nem is értem hogy került oda.

Szieszta

   Ellenben van egy pár étterem a várfal környékén, az egyik a kacsás, legalábbis azt gondoljuk, hogy ott lehet kacsát enni, de aztán kiderül, hogy nem. Bármi mást igen, majd’ egy kilós sztéket, meg tésztát és pizzát, csak kacsát nem (pedig: „-is this duck? –si, si!”).

Várfal

   A La Loggetta (Carlo ajánlása alapján megyünk oda, aztán kiderül hogy mégsem arra gondolt, de addigra beleszeretünk, ezért vacsorázunk ott még máskor is) az az étterem ami szintén kell. Gondolom a tulajdonosának is, mert mindent ő csinál, hellyel kínál, felszolgál, magyaráz és hegedül. A kis számú vendégsereg szórakoztatására néha-néha előkapja a hangszert és eljátszik egy-két olasz dalt (mégsincs turistavakító hangulata, egyszerűen csak jólesik hallgatni). Ja, és az étel is pompás, itt kóstoltuk a világ legfinomabb tiramisuját, de az összes fogás mennyei, ismét nem csalódunk az olasz konyhában és vendéglátásban.

La Loggetta

                        Az nem az, fogadjunk!

Klasszikus

   Akárcsak Carloban, aki estére előkerül (bármily meglepő, napközben dolgozik, reggelenként nem is látjuk, csak estefelé találkozunk vele). A szállásunk is hibátlan, egy pár lépcső az emeletre és máris a világ legkisebb de egyben legkedvesebb teraszán találjuk magunkat. Sok-sok naplemente (van amikor napfelkelte) látványában fogunk még itt gyönyörködni.

Carlo háza

   A berendezés kifogástalan, jellegzetes olasz bútorok, semmi pompa, semmi ragyogás, mégis tökéletes, ízléses egyszerűség. Szobák száma, fürdő, hatalmas konyha minden megfelel, Carlo készséges, ellát mindenféle tanáccsal, merre igen, hova ne (ilyet nem mond) induljunk, térkép, infó minden mennyiségben. Ja és bazsalikom, meg olaj, meg gyakorlatilag bármi.

Carlo csigája

  Jól kezdődik Umbria és a folytatás csak emeli a szintet…