FocacciAország 22.

Monte Mottarone

Merészség kell hozzá

Közvetlenül a tópartról, a Piazzale Lidóról indul a Stresa – Alpino – Mottarone funivia, nincs húsz euró egy oda-vissza jegy, az út se több fél óránál. Pillanatok alatt felröpíthet a libegő a Monte Mottarone csúcsára. Igaz, nem olyan profi kabinok ezek, mint a szomszédos Garda tavi Monte Baldo körpanorámás fülkéi, de azért a célnak tökéletesen megfelelnek. No, persze nem nekünk, mert mi miért is ne kocsival vágnánk neki a közel ezerötszáz méter magas hegycsúcs meghódításának.

Alpinóig nincs is semmi gond, az út ugyan egy kicsit kanyarog, de hát hegynek felfelé tartunk. Elgurulunk a Giardino Alpinia mellett, naná hogy itt is van egy hatalmas botanikus kert. A libegőnek is itt van az egyetlen megállója, innen már csak a csúcson lehet kiszállni. Egy kemping mellett suhanunk tovább, hirtelen nagyon megváltozik az út. Az addigi kényelmes kétsávos pillanatok alatt leszűkül és a minősége is gyorsan romlik. Mintha egy határállomáshoz érnénk, két bódé között piros-fehér sorompó, szerencsére nyitva van, nem gondolkozunk sokat, ingyen használhatjuk az amúgy fizetős utat. Ahogy emelkedik az út, egyre meredekebb lesz mellettünk a hegyoldal. Olasz nyelvű figyelmeztető táblák sora az út menti fákon, szerencsénkre nem tudjuk őket elolvasni. Egy beláthatatlan kanyar után útfelújító gépek sorakoznak egymás után, innen kezdve még érdekesebb a helyzet. Gyakorlatilag a még meleg aszfalton folytatjuk az utunkat, pattognak a kavicsok az autónk alvázán. Tíz kilométert teszünk meg így, aztán egy hatalmas tisztásra érve megérkezünk a Mottarone tetejére.

Isola Madre félútról

Közel a csúcshoz

Gyakorlatilag nincs itt semmi és senki. Kihalt a táj, csupán egy hatalmas leharcolt felvonóállomás töri meg a nyugodt természetet. Rozsdás a tető, omladoznak a falak, az egész annyira idegennek tűnik, hogy percekig csak csodálkozunk. Lassan nyikorogva megérkezik egy zöld kabin, egyetlen ember üldögél a fülkében. Karbantartó lehet, mert még az állomás előtt kimászik a fülke tetejére és ott fejezi be az utolsó métereket. Szürreális az egész.

Emberünk még nyugalomban

Az állomás mellett fogadó jellegű hatalmas épület, odébb összedőlés előtt álló, valaha volt étterem vár a sorsára, mellette alpesi típusú parasztházak, fentebb egy Madonna templom. Innen még néhány méter a hegycsúcs, kétszemélyes libegővel lehet innen továbbutazni. Illetve most nem, az apró fémülések unottan lengedeznek az alaphangon fújdogáló szélben. Mondhatnám, hogy csend és hullaszag mindenfelé és nem is nagyon túloznék vele. Pedig nyár van, jó idő, de sehol egy lélek. Elképzelni nem tudjuk, mi történhetett.

Szebb napokat láthatott

Ausztria

Kicsit nyikorog is

Gyalog vágunk neki a csúcsnak, fent egy elhagyott hullámvasútba botlunk. Fa és fém tákolmány, egy-egy kanyarja magasan kinyúlik a hegyoldalból, döbbenetes érzés lehet utazni rajta. Innen tökéletes kilátás nyílik szinte az egész észak-olasz tóvidékre, az Alpokra, Svájcra és még Franciaországra is. Szemünk előtt van az Isola Madre a Maggiore – és az Isola di San Giulio is az Orta tóban. De látjuk még a Varese, a Mergozzo, a Monate és a Comabbio tavakat is. A felhők felett vagyunk, a távolban az Alpok havas hegycsúcsai, csend és nyugalom amerre csak a szem ellát. Már éppen indulunk lefelé amikor megpillantunk egy autót, az artista libegőszerelő után az egyetlen élő személyek akikkel összefutunk, senki sem stresszeli itt halálra magát.

Minden együtt