Loading...
Úri huncutságok

GOMIJO? AVAGY HOVÁ NE MENJÜNK ENNI

Chianti

Úri huncutságok 9.

   Vannak dolgok, amelyek személyes érintettség nélkül is végtelenül felbosszantanak. Mint a borász, aki megteheti, hogy csak jó évjáratokban készít bort, a “megélhetési borászokat” pedig lenézi, ráadásul úton-útfélen hangoztatja véleményét. Na meg a gomijo. Évről-évre, egyre inkább.

   Mondják, hogy a magyar lovas nemzet, ehhez képest, mintha csak a ló két oldalát ismernénk, esünk egyikről a másikra. Pont így van ez a gasztronómiában is, volt a gulash, csirkepöri, halászlé korszak, lehúzós, magyart lenézős Balaton-gasztro, most meg gasztroforradalom, Michelin csillagok, gomijo, miegymás. De igaz ez a borászatra is, cementtartály, szovjet piacra mennyiségi termelés, majd terroire, meg hülye, aki a kénen kívül bármit használ, meg oda ne rohanjak.

   Azt is mondják, hogy a magyar pesszimista. Valószínűleg így gondolhatják a hazai “étteremkritikusok” is, ha már egyszer olyan étteremkalauzt adnak ki, amelynek elolvasása után a szégyenkezés a legfőbb érzésünk – pusztán a magyar gasztronómia felvázolt állapotát tekintve -, bele sem akarok gondolni, hogy egy értékelt séf mit érezhet. Olyan ez, mintha útikönyvekben olyasmik szerepelnének, hogy Leonardo ecsetvonásai ugyan egyenletesek, de kár, hogy Mona Lisa bandzsára sikerült, a Pantheont meg se nézd, mert lyukas a teteje, Pompeji meg csak egy rakás kő. Ha a gomijo étterem volna, önmagát vajon hogyan jellemezné? Nem tudom, de a túlkészült szó bizonyosan szerepelne benne, mert azt vagy ezerszer használják, akármit is jelentsen. Még ahhoz is van kellő önbizalmuk, hogy új szavakat alkossanak, mint pl. a “legkézművesebb”, innen üzenem, hogy attól még, hogy valaki leírta, még nem lesz létező szó. Ahogy az „alultakarított” sem, ha már keményen kritizálunk, mondjuk már azt, hogy piszkos.

  Jut eszembe, azon is elgondolkoztam, hogy kinek készült a kiadvány. Az átlagembert mélységes lenézésünk mellett közös felkiáltással kizárhatjuk, a hobbigasztromókusoknak, akik szívesen olvasnak ételekről, hazai és külföldi éttermekben is esznek, otthon gyakran kísérleteznek, rendszeresen főznek, na, nekik teljesen kiszámítható, előre borítékolható az aktuális trendek ismerete alapján, akkor? Séfeknek, visszajelzésként? Ugyan már. Majd ha a gomijo hazai kritikusai több évtizedes múltú, elismert, gyakorlott szakácsok lesznek, bár Széll Tamást, Bíró Lajost valószínűleg mindenhol felismernék. Maradnak a gasztrosznobok (pontos definíció a Szellem a fazékból gasztrotörténeteiben), akiknek szükségük van az iránymutatásra, hogy mit is kell szeretniük? Nem jó irány, ha egyetlen ember, vagy egy szűk kör határozza meg a közízlést, hogy mi (nem) kell tetsszen, hogyan kell éreznem, élnem. Legyen ellen gomijo, vagy inkább sok. Könyörgöm, fogjuk már meg a pozitív oldalt, értékeljük a célhoz vezető utat is, a kicsit is, motiváljuk a séfet lehúzás helyett, és a vendéget is, hogy menjen, kóstoljon, alkosson önálló véleményt. Szeretnék egy olyan kiadványt a kezembe kapni, amiből az derül ki, hogy hová érdemes beülni és miért, hogyan fejlődött a hely egyik évről a másikra, mi az, ami büszkeségre ad okot, mert a cél nem lehet más, mint, hogy a magyar gasztronómia ne csak itthon legyen világhírű. Márpedig ha mi magunk sem hisszük, ha csak az öncélú, konstruktivitást nélkülöző kritikának van tere, akkor nem lesz változás. De legyen.

T

09_spoon.JPG9 pont

10_halasi.JPG10 pont

11_bockvillany.JPG11 pont

12_viator.JPG12 pont

13_chianti.JPG13 pont

14_mandula.JPG14 pont

20_jeney.jpg20 pont

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Ajánlom magamat
Egy kaptafára - mobil