Úri huncutságok 5.
Vida Szekszárdi Rozé
Soron következő borunk a 2011-es év borászától származó, kékfrankos, pinot noir, kadarka szellemes, jellemes, kellemes egyvelege. Egy igazi retró bor, abban az értelemben, hogy az illata és íze a gyerekkorunkból származó emlékeket hívott elő. A már elvárt intenzív gyümölcsillat valamire nagyon emlékeztet, de sokáig kell szimatolni, mire rájövünk: tutti-frutti. De nem ám a mai energiaitalokra émelyítő illatára gondolok, hanem a kis színes, ragacsos cukorkákra a ’80-as évekből. És az időutazásnak itt még közel sincs vége, ízlelgetjük, rágjuk, szürcsöljük, amikor újabb emlék bukkan elő. Emlékeztek a joghurthabokra? Ezt a természetellenes színű valamit citromos, epres és meggyes ízben(?) lehetett kapni, még a Danone is rábukott a ’90-es évek elején, de már jó ideje nem láttam (és nem is igen kerestem) a boltok polcain. Magam részéről az epres volt a favorit és igazán megörültem, amikor a bor ízében felfedeztem ezt a rég elfeledett élményt. A fentiek alapján gondolhatjátok, hogy ez egy édes bor, pedig nem, karakteres, frissítően savanykás és csak pont annyira édes, hogy elcsábítson a következő kortyra. Az üvege alapján talán nem választanám, és lehet, hogy a nosztalgia mondatja velem, de kedvenc-jelölt.
Bock Villányi Rozé PortaGéza
Erről a borról két dolog jutott rögtön eszembe: az első, hogy Bokszi bá’ nem tud hibázni, bár a neve elsősorban a testes villányi vörösborokhoz kapcsolódik, ez a rozé olyan, mintha ez lenne a fő profilja. A második a kora nyár, amikor érik az első eper. Egészen pici „epresünk” van, kettőnk gyümölcsfogyasztását – ami naponta néhány szem – tökéletesen kielégíti. Mindig nagyon várjuk már a tavaszt, amikor ki lehet szabadulni a kertbe és az eper már csak azért is kedvenc, mert ez érik be először. Amikor beleszagoltam ebbe a borba, az illat azt a pillanatot idézte fel, amikor már nagyon szeretnék epret kóstolni és leszedem az első szemeket. Ezek még élénkpirosak, a végük még zöld, de az ízükben már ott van az eper minden ígérete. A bor ízében is felfedezhető az eper, bár már inkább az epres pumpedli formájában. Ami teljes egészében „hiányzik” ebből az italból, az a fanyarság, csak épp annyira savas, hogy tudd, egy bort iszol, nem gyümölcslevet.
Bodri Szekszárdi Rozé Rozi
Az a helyzet, hogy kevéssé valószínű, hogy objektíven tudom megítélni ezt a bort, mert a Bodri Pincészetet nagyon megkedveltük már a vörösboraik okán (Faluhely merlot válogatás kötelező) és legalább annyira vártam ezt a rozét, mint a Taklert. Akárhogy is, valamit nagyon tudnak ezek ott Szekszárdon… Csütörtök este (chili nélkül), megfáradva a robotban, plusz ott a nyomás, be kéne már fejezni ezt a tesztet, már csak egy bor van hátra, és akkor BUMM. Ott kezdődik, hogy parafa dugós a bor, amiből két dologra lehet következtetni: vagy nekem akartak kedvezni és a gyűjteményemet gyarapítani – lássuk be, ez nem túl életszerű – vagy hosszabb élettartamot szántak ennek a nedűnek. Az illata már az üveg felbontása után szíven üt, magasan a legkellemesebb az eddigiek között, és a színe is nagyon szép. A pohárba töltésnél picit megijedek, mintha pezsegne, de aztán ez nyomtalanul eltűnik. Marad az elképesztő illat, nagyon sokáig gondolkozom, mire is hasonlít: PEZ cukor, Maoam, vattacukor, Anyu piszkeszósza? Végül a Maoam mellett döntök, de csak azért, mert arról sem tudok lecuppanni, amíg van belőle… Az ízzel ugyanígy járok – talán mert nem lehet elvonatkoztatni az illattól – kibányászom a szekrény mélyéről a megkövült PEZ cukorkákat, végigkóstolom, aztán feladom: nem magyarázni kell ezt a bort, hanem inni. Lehetőleg sokszor.
